Sitter of my heart {+18}

3.

Nathan:
- Mit csinálok én itt? - Szólal meg Faith, amikor berakom a ruháját a szárítóban.
- Nos, te jelentkeztél a melóra, szóval neked kéne tudni - pillantok rá mosolyogva, felvonva az egyik szemöldököm.
- Nem erre gondoltam - ingatja meg fejét, mire a mellkasomhoz kapok.
- Úgy érted, hogy tényleg nem tudod? Basszus, nem is jelentkeztél a melóra? Csak véletlen idetévedtél és most nem tudod, hogy hogyan? Vagy...
- Fogd be - bokszol a mellkasomba a szemét forgatva. - Tudod jól, hogy nem így értettem.
- Őszintén, nem nagyon vagyok biztos abban, hogy hogyan értetted - nézek a szemébe komolyan.
Olyan apró. Szerintem legalább harminc centivel alacsonyabb nálam, így a ruháim akkorák rá, mintha valami óriástól kapta volna. Eszméletlen aranyos, szerintem simán el tudna bújni bennük. Csoda, hogy nem esnek le róla.
- Itt van a bátyád, aki nálam idősebb. Itt vagy te, aki szintén idősebb nálam és a két tesód, akik alig egy évvel fiatalabbak nálam. És ott a másik ikrek is, akik már egyébként ugyanúgy megbízható korosztály. Tudom, hogy én elvileg a picire kell, hogy vigyázzak, de ha ennyien itt vagyok, akkor én minek vagyok itt? - Fürkészi az arcom az alsó ajkát harapdálva.
Azt az ajkat én is szívesen megharapnám.
Annyira gyönyörű, telt és rózsaszín. Olyan, amit meg akarok ízlelni. Hiába mondtam, hogy nem az esetem, baromira vonz.
- Nos, a bátyámat a szüleink rángatják magukkal ezekre a szarokra, amikre éppen mennek - vonom meg a vállam. - Én meg leginkább menekülök itthonról. Ahogy azt tuti, hogy Cassandra is mondta, alig vagyok itthon. A másik négy ördögfióka meg - szökik halvány mosoly az ajkaimra -, azt hiszem az, hogy most a ruháimban állsz, elég bizonyíték arra, hogy őket semmiképp sem hagyhatjuk itthon - rázom meg a fejem. - Talán elég idősek már ahhoz, hogy itthon legyenek, de az veszélyes dolog lenne. Szeretik itthon kiengedni a gőzt, amit a sajtó miatt máshol nem lehet. Meg hát - dőlök a szárítónak -, mennyivel jobban hangzik az, hogy a gyerekek otthon maradtak a dadával - utánzom anyát szándékosan túljátszva -, mint az, hogy a gyerekekre figyel a megbízhatatlan bátyjuk. Nem igaz?
Faith, mintha egy pillanatra meglepődne, s nagyot nyel, de aztán rám mosolyog.
- Nem állna jobban neked a dráma szak, mint a kommunikáció és média, meg a menedzsment?
Igen, két szakot végzek egyszerre, hála a csodálatos szüleimnek. Nem vagyok én olyan hülye gyerek, csak szeretem, ha ezt hiszik rólam. Vicces úgy manipulálni másokat, hogy azt hiszik, hogy ők vannak fölényben. Meg baromira élvezem, amikor leesik nekik, hogy nem vagyok komplett idióta.
És, ha a két szak nem lenne elég, irodalomra is bejárok. Egyrészt, mert plusz pontokat nyerek vele, másrészt, mert imádok olvasni és ott megvitathatjuk az adott művet.
Szóval ennyit arról, hogy egy hülye, megbízhatatlan idióta vagyok. Azokra a vizsgákra készülni kell, az nem menne, ha tényleg az lennék. Főleg az edzések, meccsek és a tesóimmal való foglalkozás mellett. Mert a szüleimmel ellentétben, én szeretek velük lenni.
- Honnan tudod, hogy milyen szakokon vagyok? - Vigyorodom el, s a szemöldököm felszalad a homlokomon.
Arra számítok, hogy végre sikerül zavarba hoznom és elpirul, de természetesen ezzel a kérdéssel sem fogom meg Faith-et.
- Talán nem tudtam a vezeték neved, de nehéz nem tudni, hogy milyen szakon tanulsz, amikor minden második csaj rólad áradozik, ahogy megyek órára - forgatja meg a szemét ismét, de aztán komolyra vált. - Ennyire nem szeretsz itthon lenni? Vagy csak akkor, amikor a szüleid is jelen vannak?
Hát erre a kérdésre kicsit sem számítottam.
- Ezt még sosem kérdezték tőlem - lököm el magam a géptől, majd azzal szembe fordulok, hogy beállítsam.
- Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz, csak feltűnt, hogy...
- Jaj, nem kell visszakoznod - rázom meg a fejem. - Csak még soha, senki nem merte ezt megkérdezni tőlem a barátaimon kívül. De még a csapattársaim sem. Egyébként, válaszolva a kérdéseidre, csak a határokat feszegetem. De most nagyon berágtak rám, ezt láthattad, amikor megjöttél - mosolyodom el keserűen.
- De, ha ez téged zavar, akkor miért csinálod?
- Nem zavar - rázom meg a fejem. - Az évek alatt elfogadtam azt, hogy a szüleim csak azért vállaltak gyerekeket, hogy legyen kikkel díszelegni a címlapokon.
- Nathan, ezt nem gondolhatod komolyan - ingatja meg a fejét, s a tekintetéből csak úgy árad a sajnálat.
- Dehogynem - vágom rá. - Ha látnád a színfalak mögötti O'Brien családot, akkor tudnád, hogy igazam van. De ne - mutatok rá szigorúan. - Ne, hallod? Ne nézz így rám. Azonnal töröld ki a sajnálatot a szemeidből, cukorfalat vagy nem tudom, hogy mit csinálok veled.
- Nathan - lép közelebb, de elkapom a kezét és hátrálok egyet.
- Ne csináld ezt, hallod? Jól vagyok. A tesóimat imádom, a hoki a mindenem, a suli jól megy és a barátaim is remekek. A csajok pedig oda vannak értem. Nincs miért panaszkodnom. Az életem jó. És még jobb, mióta új dadánk van - biccentem oldalra a fejem, s végigvezetem rajta a tekintetem.
Látom rajta, hogy nem győztem meg, de néhány másodperc habozás után azt mondja:
- Gondoltam adok neked egy kis csókot, hogy feldobjalak a téma után, de abból, ahogy menekültél előlem, láttam, hogy tényleg nem vagyok az eseted, szóval buktad a puszid - kacsint rám, aztán kihúzza a kezét az enyémből és elindul lefelé, de azonnal utána rohanok.
- Most, hogy mondod - kapom el a derekát, s magam felé fordítom -, tényleg eléggé megtört ez a téma - biggyesztem le az alsó ajkam. - Jár még az a puszi?
- Álmodozz csak - nevet fel, s a mellkasomnál fogva eltol. - Véletlenül sem akarlak rákényszeríteni arra, hogy el kelljen tűrnöd egy puszit valakitől, aki nem is az eseted - fordít hátat nekem, de megint utána szólok.
- Oké, figyelj, talán kamuztam egy kicsit - mondom, mire megtorpan.
- Pontosan mikor is? - Fonja keresztbe a karját a mellkasa előtt, s oldalra biccenti a fejét.
- Amikor azt mondtam, hogy nem vagy az esetem. Reméltem, hogy így bebújsz mellém az ágyba - villantom rá a lehető legmegnyerőbb, legkisfiúsabb mosolyomat, erre ő...kinevet.
De konkrétan az arcomba nevet.
Ezt sem sűrűn kapom meg egy ilyen pillantás után.
- Ez van akinél bejön? Most komolyan, Nathan, olyat mondj, amit nem tudok. Mióta beléptem a házba, folyamatosan megjegyzéseket teszel, amivel arra utalsz, hogy te és én miket tehetnénk és úgy méregetsz, mintha meztelen lennék. Szóval egyértelmű volt, hogy vagy kamuztál vagy annyira kanos vagy, hogy szinte mindegy, hogy ki a csaj, csak legyen. Nem is tudom, hogy dícséretnek vagy sértésnek vegyem-e ezt - gondolkozik el.
- Egyértelműen dícséret - vágom rá vigyorogva.
Faith kinevetett és felpiszkálta a piszkos gondolataim, de még így sem tudom elnyomni a vigyoromat. Egyszerűen túlságosan szórakoztat az, ahogy Faith kezel engem és reagál egy-két megjegyzésemre.
- Mindjárt gondoltam - bólint tettetett komolysággal, de a szája remeg, ahogy megpróbálja elnyomni a kikívánkozó mosolyát.
- De komolyan - lépek közelebb hozzá. - Bocs, ha esetleg szarul esett, hogy azt mondtam, hogy nem vagy az esetem.
- Ennyire azért ne légy elszállva magadtól - néz a szemembe, de az ő kék íriszeiben is látok valamit, ami arról árulkodik, hogy ő sem volt teljesen őszinte.
- Miért ne? - Vonom fel a szemöldököm. - Szép a szemem, gödröcskék vannak az arcomon, okos vagyok és a testem sem rossz. Miért kéne önbizalomhiánnyal küzdenem?
- Hogy lehetsz ekkora egoista seggfej? - Ingatja a fejét döbbenten.
- Szerintem ez cuki - nedvesítem meg az ajkaim, mire Faith tekintete azokra siklik.
- Hát persze, hogy ezt gondolod - kapok még egy szemforgatást. - Ha azt hiszed, hogy én is bocsánatot fogok kérni vagy majd igazat adok neked, akkor arra várhatsz.
- Nem számítottam erre - ingatom meg a fejem, s az ajkaim megint elindulnak felfelé.
- Akkor jó - lapogatja meg a mellkasom -, legalább ebben egyetértünk.
- Kérdezhetek valamit? - Szólok utána harmadjára is.
- Az ég szerelmére, Nathan, le kéne mennünk vacsorázni - fordul hátra újra.
- Tudom, de ezt most komolyan szeretném megkérdezni. Esküszöm, hogy semmi hátsó szándék vagy rám irányuló dolog - teszem a kezem a szívem fölé.
Faith percekig habozik, ahogy fürkészi az arcom, de aztán összepréselve az ajkait, bólint.
- Mit szeretnél? - Sóhajt fel, s a hátát megveti a falnak.
Így, hogy így áll velem szemben, annyira védtelennek és ártatlannak tűnik. Mintha bármit megtehetnék vele. Pedig biztos vagyok benne, hogy, ha nagyon akarná, simán szétrúgná a seggem. Viszont ehhez túlságosan bírja a képem. Ebben biztos vagyok, mert látom, hogy hogyan néz rám. És azt is, hogy folyamatosan mosolyog, mégha el is akarja rejteni. Talán csak tegnap találkoztunk - és nem volt pozitív találkozás -, de egyszerűen tudom, hogy nem vagyok számára akkora ellenség, mint amilyennek beállít.
- Feltűnt, hogy mennyire figyelsz arra, hogy ne lógjon ki szinte semmid a ruhából és, hogy mindig kicsit bővebb cuccokban mászkálsz...
- Kétszer találkoztunk - szúrja közbe bizonytalanul.
- Ez...nem miattam van, ugye? - Bököm ki kissé félve, s ettől Faith ajkai elnyílnak egymástól.
- Mi...miattad? - Kérdezi reszketeg hangon.
- Igen - bólintok, s érzem, hogy kiszárad a torkom. - Amikor ott voltunk a buliban, annyira látványosan takartad magad és most...most is folyamatosan húzigálod a pulcsim alját, pedig aztán ez nem mutat belőled semmit és arra gondoltam, hogy ez talán...miattam van. Mert előttem nem akarod, hogy látszódjon a tested. Esetleg a beszólásaim miatt.
- Nem - nyögi ki, egy újabb hatalmas nyelés után. - Nem, neked semmi közöd ehhez. Nem miattad van.
Bár mondhatnám azt, hogy ez megnyugtatott, de valójában nem. Most csak sokkal rosszabb gondolatok kúsznak be a fejembe, hogy vajon mi miatt teheti ezt és ezek egyáltalán nem kedves és pozitív gondolatok.
Mégis megköszörülöm a torkom és kipréselek magamból egy bólintást.
- Rendben - teszem hozzá. - Akkor menjünk enni - lépek el tőle, s elindulok lefelé.
Ebben a lányban rengeteg minden van még, ami vonz, hogy megfejtsem.