112

A halál torkából mentve

Ahh....mi történt? Vajon már meghaltam? Ez a mennyország? Vagy a pokol? Nem tudom. Nem érzek nyugalmat. De félelmet sem. Egyszerűen csak létezem. Aztán érzem ahogy a levegő a tüdőmbe áramlik. Akkor... élek? Dobog a szívem, tudok lélegezni... tehát élek! Mégis élek!

Hangokat hallok. felnőtteket. A plafonról levált hatalmas törmelék még mindíg nyomja a lábam. De már nem lángol. Nem tudom kivenni mit mondanak. Ki kell nyitnom a szemem! Muszáj! Erősen hunyorogni kezdek és végül csak összejön. Igaz nem sokat láttam és a szememet is szinte azonnal vissza kellett csuknom, de azért a fények és sziluettek nagyjából megvannak. Sok ember áll körül és mind gázmaszkbanvan. Feketés neonsárga egyenruhát és sisakot viselnek
💭Tűzoltók! Hála az égnek! Megmenekültem!💭 újongok magamban.

Próbálom nyitva tartani a szemem és kicsit szétnézni. Látok egy hordágyat, pár emelőt és egy csomó füstöt.
💭Basszus! A füst!💭 ijedek meg, mire észreveszem a fejemre erősített gázmaszkot.
-Rendben, háromra!- hallom a tőlem jobbra álló férfi hangját.
-egy...kettő...három!- Érzem ahogy a törmelék szorítása elmúlik és két kezemet megragadva kihúznak alóla. Egy igazi megváltás volt.

Hordágyra fektetnek, majd egyenletes tempóval kifelé vettük az irányt. Az épület már nem lángolt, a tűzoltók mindet eloltották. Szóra nyitom a számat, hogy valami köszönet féleséget ki tudjak nyögni. Természetesen a nyöszörgésnél többre nem futja tőlem, de cserébe sikerül elcsesznem egy levegővételt és hangos fuldoklással kevert köhögés jött rám. Szuper.

Végre kiérünk és legnagyobb örömömre az a szar is lekerül a fejemről. Egy mélyet szippantok a friss levegőből és teszek még egy kísérletet a köszönet mondással.
-Khh..khöszönömh!- nyögöm ki.
-Nincs mit! Hogy érzed magad?-fordul felém az egyik férfi, aki elölről vitte a hordágyat. Nem volt olyan idős, talán 30-as lehetett.
-N..nem túl jól- válaszolom.
-Át adunk a mentőknek, ők majd ellátják a sérüléseid.- mondja egy a vörös sisakjából ítélve tiszti rangban lévő úriember.
-Jó- vágom rá az egyszerű választ.

Amint beraknak a mentőautóba a mentők egyből megkezdik az ellátásomat. Összesen 4-en voltak. Körülálltak és felmérték az állapotom.
-Szia!- köszön rám egy körülbelül velem egykorú srác.
-Bence vagyok, én leszek az ellátód!- mosolyog, mintha egy régi barátom lenne. Rövid szőke haja van, kékesbarna szemei és szeplői.
-Ömm én Nate.- nyújtom épségben lévő jobb kezem. Bence belecsap és nekilát az ellátásnak.
- Jaj! A lábaddal bajban leszek.- húzza el a száját a szilánkosra tört lábaim láttán.
- János! Segítene kérem?- szólítja meg a mögötte álló mentőtisztet.
-Jövök!- ugrott rögtön mellém a férfi és gyakorlott mozdulatokkal a többiek segítségével rögzítette a lábam. Rohadtul fájt, mondhatom.

A helyszíni ellátást követően a korházba szállítottak, ahol egy gyors röntgen után sietősen begipszeltek és persze a lábaim nem jönnek helyre maguktól, úgyhogy kitűzték a műtétem időpontját is. Hát így történt, hogy 19 évesen Budapest egyik kórházának sürgősségién dekkolok többnyire égési sérülésekkel és ronggyá zúzott lábakkal. Csak egy dolog vígasztalt szüntelen: legalább rajtam kívül mindenki más megúszta.