112

A találkozás

Ma lesz a műtétem. A jobb lábam még menthető, de a bal! A bal sípcsontomnak annyi. A műtét során egy fémből készült csövet raknak a sípcsontom helyére. Kicsit izgulok, mert még életemben nem műtöttek.

De volt azért pár dolog, ami megkönnyítette ezt a pár napot, amíg a műtétre vártam. Az egyik Bence, aki mint kiderült, ugyanoda jár egyetemre mint én. Ő már harmadéves és mesélt egy bizonyos gyakornokságról. Elmondása szerint a fő posztok közül ki kell választani azt, ahol szeretnél gyakornokoskodni. Ha átmész az elméleti vizsgán, akkor gyakorlatilag bármelyik pályára bekerülhetsz. Illetve említette, hogy egyszerre több helyet is meg lehet jelölni, de ez elég rizikós, mert nem csak több vizsgán kell megfelelni, de a szabadidődből is elvesz. Ez a gyakornokság 2 hónapig tart és arra való, hogy kiderítse tényleg érdekel-e minket az adott terület. És csak az első éveseknek tart 2 hónapig, utána már "diákmunkaként" dolgozunk. Ilyenkor kiveszünk egy hónapot és addig a választott állomáson kell dolgoznunk. Összesen egy tanév alatt 3-szor kell ezt megtennünk. És ha nem megyünk át az elméleten? Akkor nemes egyszerűséggel évet ismétlünk. Míg végül le nem érettségizünk.

A másik pedig az ápolók. Annyira rendesek, és még csokit is adnak. Tiszta aranyélet! De azért néha a családom is meglátogat. Először jól lecsesztek, hogy mégis miért kellett mindenáron hősködnöm, ráadásul a telefonom is elégett. Mindenesetre örültek, hogy jól vagyok.

Már délután van. Épp a műtétre készítenek elő. Kapok mindenféle gyógyszert, ruhát és már tolnak is a műtőbe. Megkezdik az altatásom. Nem volt semmilyen szaga.
💭Itt az idő💭 gondolom, majd lassan lehunyom a szemem.

A műtét remekül sikerült. Mikor fönkelek vétek egy pillantást a lábamra. Már nincs fura alakjuk! És annyira nem is fájnak. Legszívesebben azonnal táncra perdülnék, de mivel erre nem vagyok még képes, ezért inkább csak az ágyamban örülök.

Két nappal később elhagyom a kórházat. Bár önálllöan még nem tudok járni, ezért most még egy hétig mankót kell hordanom, de iszonyat gyorsan javul az állapotom. Ráadásul pont időben, mert tudomásomra jutott a gyakornokság kezdetének időpontja. Már októberben elkezdődik. Addig simán tudok készülni. Nem tudom, szeretnék mentős lenni. De a tűzoltók is érdekelnek. Meg a rendőrök. Nem tudom mit válasszak. Lehet, hogy mindhármat be kéne jelölnöm. Akkor tudnék dönteni!

Mivel a kollégium szinte teljesen leégett, ezért ideiglenesen a harmadévesek koleszéba megyünk.
Úgyhogy most oda tartok. A regisztráció után már mehettem is felfedező körutamra. Egy csomó mellék épület volt. Az elsőévesek kapták a főépülethez legközelebbit. A terepszemlét követően a főépület felé veszem az irányt.

Belépek a nappaliba, ahol pár srác beszélget.
- Héj! Csá Nate!- köszön rám egy ismerős hang.
- Szia Bence!- örülök meg. Igaz, csak pár napja ismerem, de mégis szinte legjobb barátként kezeljük egymást.
- Hogy sikerült a műtét?- érdeklődik.
- Tök jól! Egy hét múlva már szinte teljesen felépülök!- újongok.
- Bence, ki ez a pali?- kérdi egy fekete hajú srác. Viszonylag mindenki rendesnek tűnik. Látok még egy vöröses hajú srácot, egy szőkés barna lányt, egy sötétbarna rövid hajú csajt, meg egy világosabb barna hajú férfit.
- Nate vagyok!- jelentem ki a tőlem telhető legbarátságosabb hangon.
- Én Andris, a vöröske Roland, a sötétbarna Fanni, a szőkés barna Réka, a felnőtt meg Dávid.- mutat be mindenkit egyesével.
- Héj, miért nem mesélünk kicsit magunkról? Hogy miért akarunk azok lenni, amik. Andris! Kezdhetnéd te!- mutat Bence a kicsit sem lelkesedő fiúra.
- Hát...az egy elég hosszú sztori.- szegi le a fejét.
- És milyen bitang jó történet!- lelkesedik Roli.
- Várjatok, ha ez olyan hosszú lesz, akkor inkább hozok popcornt.- indul a kamra felé nevetve Réka. Nagyon szép lány, ráadásul az évfolyam társam. Inkább én is leülök. Kíváncsi vagyok a történetükre. Amint Réka visszajött, kezében egy zacskó popcornnal, Andris vesz egy mély levegőt és szóra nyitja a száját.
- Akkor kezdjük ott, hogy....