Kristály Sivatag - Amikor kihunynak a fények

1. Joyce

– Jó ég, Vladimir! Nincs több! Most mihez kezdünk? – Fakadt ki a hórihorgas, kopasz, leginkább egy menyét szőrös pofájára emlékeztető vonásokkal megáldott, simulékony alak, miközben a földön heverő, hanyagul egymásra szórt holttestek és a mellette álló, sokkal tudatosabbnak tűnő figura jelenléte között örlődött tekintetével.

– Már jóllakott. – A másik egyetlen finom mozdulattal érintette meg a zaklatott kopasz felkarját, türelemre intve. Majd a következő mozdulatával előrelépett. – Üdvözöllek, úrnőm! Óhajtasz még valamit?

A hangja lágy volt, a baritonja pedig kedélyes éllel visszhangzott a sírkamra kopár falai közt. A mélyvörös íriszek rá fókuszáltak. A holttestek fölé magasodó, vékonyka, görnyedő alak a most felcsengő kérdésére felegyenesedett, aztán teljesen felé fordult.

– Kik vagytok? Miért ébresztettetek fel? Hát nem olvastátok a boltív feliratát?!

Erőteljes, mély női hang törte meg a síri csendet és úgy csattant fel, mint mikor a tenger morajlik. A kopasz összerezzent a kérdésre, a kezében tartott kézi lámpa fénye vad táncot kezdett lejteni a kicsiny térben. A légzésének egyre gyorsuló üteme a belőle áradó félelem fizikai megtestesüléseként funkcionált. Vladimir mély levegőt vett, hagyott időt a kérdés lecsengésének. Arcának éles vonásai kontrasztosabbá váltak, előkelő külleme, megjelenése szöges ellentétben állt az előbb elhangzottakkal, mikor úrnőnek szólította.

– A magány földje kopár vidék, határa a félelem birodalma. Ha átkelsz rajta és magad mögött hagyod, cserébe az örök kárhozat lesz a jussod!

Felhangzottak a jól ismert sorok, melyeket hajdanán ő maga vésett rá a boltívre, de Vladimir hangján sokkal romantikusabb éllel hangsúlyozódtak. Nem volt ínyére ez az előadás mód, mert jól tudta, azokban a sorokban semmi romantika sincs, az a nyers valóság. S mintha a sírásónak öltözött kopasz is megérezte volna az ébredező haragját, most már minden csontjában reszketve követte a köztük kialakult párbeszédet, amit a világítás is jócskán megsínylett. Emlékeztette a nyolcvanas évek diszkó hangulatára.

A vörös szempár vadul villant Vladimir hangja nyomán. – Legyen így! – A hűvös csendet mennydörgésként rázta fel a hangja.

Vladimir ábrándos tekintete az arcára fagyott, a rémülettel együtt, mikor a törékeny alak előtte termett és a szempillantása töredék része alatt kitépte a szívét a mellkasából, olyan könnyedén, mintha egy gyermek tenné éppen a helyére a legó darabjait. Egy hang sem hagyta el a száját többé, a teste merev dominóként terült el a kripta kövezetén. Mindeközben a kopasz felkiáltva hátra ugrott előle, elejtette a kezéből a lámpát, de el is esett, és most a földön kúszva könyörgött az életéért.

– Kérlek, hagyd meg hű szolgád életét, ó úrnőm! Megteszem, amit csak kérsz!

Pár lépést ejtett meg a hang irányába, aztán megállt.

– Csak egy eszehagyott bolond képes máshogy értelmezni a figyelmeztetést, amit a boltívre írtam! Mit gondolsz, miért lett felvésve?

Már előbb is érezte a fagyos szellő kínos érintését, ami a mozgás közben egyre erősödött tudatosítva benne hogy anyaszült meztelenül van. Miért is volna ruhája? Hiszen amikor megitta Victor mérgét és belefeküdt a koporsóba ugyanígy volt. Akkor remélte hogy örök álomra hajtja fejét, hogy az a méreg földöntúli erővel bír, de ennek a kettőnek sikerült felébresztenie! Türelmetlenség burjánzott felfelé a zsigereiből, utat törve magának az éterben és véres kezével a földhöz vágta Vladimir szívét, ami megadva magát a gravitációnak, megszínesítette a rideg köveket.