A Fényszívű törp [Thorin & Thranduil]

A Fényszívű törp

A törp fel volt készülve a halálra. Miután Bilbó könnyáztatta arccal elhagyta a sátrat, tudta, hogy nincs sok hátra az életéből. Rövid lesz az uralkodása a nagy Tölgypajzsos Thorinnak: Erebor elkobzott koronáját visszaszerezte, dicsősége fényét azonban már soha nem láthatja. A nap sugarait már soha nem csodálhatja meg, ahogy az birodalma kapuin át beszűrődik. A Hegymély királya anélkül fog nyugovóra térni, hogy valaha is láthatta volna uradalmát teljes fényében.

Ha őszinte akart lenni magához, akkor tudta, hogy megérdemli. A kapzsiság és a gőg vezette idáig, és az a túlontúl nagy büszkeség, amelytől még a legkilátástalanabb helyzetben sem tudott megválni. De hogy is tudott volna? Benne volt a vérében. Ő volt Durin leszármazottja, a méltóságteljes Thrór unokája, Thráin fia. Uralkodásra született, uralkodásra nevelték, nem pedig a behódolásra, meghunyászkodásra.
Valamelyest enyhítette szívének fájdalmát, hogy legalább a Várakozás csarnokában majd találkozik rég nem látott szeretteivel. Legalább ott elmondhatja nagyapjának, hogy visszaszerezte azt, ami az övék. Visszaszerezte az otthonukat.

Thorin gondolatai elveszett rokonai körül keringtek, amikor valaki váratlanul betoppant a sátorba. A törpnek már arra alig volt ereje, hogy felháborodjon.

– Ki gondolta volna, hogy az utolsó arc, amit látni fogok, az a tiéd lesz, tündék királya. – Hangja inkább volt fáradt, mint bosszús. El sem tudta képzelni, hogy mit akarhat tőle Bakacsinerdő ura. Talán egy utolsó gúnyolódás, egy utolsó szemrehányás? Igazán hozzáillő búcsú lenne. – Mik hozzám utolsó szavaid?

– Úgy hiszem, utolsó szavaimat nem most kell hallanod. Az életed megmentéséért jöttem. – Thranduil ugyanolyan eleganciával állt előtte, mint bármikor máskor. A csata jeleiről csupán pár porszem árulkodott orcáján, pár enyhe gyűrődés ruházatán. Szemei komoran csillogtak. – Azonban ennek az ajánlatnak ára van.

Abban a pillanatban elővette köpenye alól az Arkenkövet. Thorin nem hitte volna, hogy még a halálos ágyán is képes lesz őt felbosszantani a másik.

– Hagyj nyugalmat nekem, tünde! Miért gyalázod meg utolsó perceimet egy ilyen aljas tettel? Sebeimen már semmi nem segít, az Arkenkő pedig népemet illeti. Tartsd hát be ígéreted, és szolgáltasd vissza azt jogos tulajdonosainak! – Minden erejét beleadta a beszédbe, mely egyre nehézkesebbé vált számára. De ezt egyszerűen nem tűrhette! Ez az aljas tünde csak azért jött, hogy gúnyolódjon vele és elvegye az Arkenkövet! Még hogy segíteni!

– Higgy szavaimnak, Durin gyermeke. Megmenthetem az életed, de cserébe fel kell áldoznod a szívednek legfontosabbat. – Thranduil közelebb lépett, az Arkenkő szépsége pedig ismét rabul ejtette Thorin szemeit. A kő úgy csillogott, mint éjszaka a csobogó patak vize és fényesebb volt, mint ezernyi csillag az égbolton. Legbecsesebb öröksége volt ez Thorinnak, melytől ékesebbet el sem tudott volna képzelni.
– Feláldoznád az Arkenkövet az életedért cserébe? – kérdezte ismét a tündekirály.

Thorin ereiben izzott a méreg, és valahogy erőt kovácsolt a beszédhez.

– Inkább meghalok, minthogy a te kezeidben lássam a Hegy szívét, őseim legnagyobb kincsét! Te, ki elárulta népem, ki elfordult a legnagyobb szükség idején, ki tömlöcbe vetette testvéreim, amikor kínzott az éhínség! Mégis hogy hihetnék neked életem utolsó perceiben? Hogy tudnád megmenteni életem, még ha igent is mondanék és mi célból? Komiszság ez tőled, miattad pedig dühvel fogok távozni e világból.

Habár szörnyű fájdalom gyötörte, Thorin még most is ékesszólóan és hosszan beszélt, ahogy azt egész életében tette. A körmönfont mondatok mindig elérték a kívánt hatást, és Thranduil tökéletes arca is haragos grimaszba húzódott.