Lehet engem szeretni?!

1.

Unottan kullogott Rob mögött. Már, mikor beléptek a jónevű bár ajtaján, észrevette Sophie-t. Férje szeretője az egyik bárszéken terpeszkedett egy cseppet sem konzervatív, csillogó, melleit alig takaró, nyitott hátú ruhában. Charlotte-nak az járt a fejében, ha ő ilyen csinos lenne, ő is mutogatná magát. Nem volt éppen kövér, de az évek alatt felszaladt rá egy kis fölösleg – amit Rob előszeretettel hánytorgat fel neki -, így a tökéletes alakú, egy huncut plusz kilóval sem rendelkező Sophie mellett szinte már vízilónak érezte magát. Önbizalomhiánya már odáig fajult, hogy feszéjezve érezte magát társaságban. Ha nagyritkán mégis mutatkoznia kellett, elkapta a szorongás. Ha valaki akár csak egy hosszabb pillantást vetett rá, már azt érezte, inkább a föld alá süllyedne, ha idegenekhez kellett szólnia, az ujjait tördelve motyogott, ha nevetést hallott a közelben, rögtön az az érzése támadt, hogy rajta nevetnek. Ezen az estén sem akart feltünést kelteni, csak lapított. Nem is úgy volt felöltözve, mint a "szerető". Ő egy egyszerű, fekete, csónaknyakú ruhát viselt. Ápoljon és eltakarjon. Ez volt a mottó. Mikor Sophie feléjük fordult és meglátta őket, hatalmas vigyor telepedett az arcára. Charlotte már azt várta, hogy még a karjait is kitárja, hogy Rob közéjük rohanhasson.
- Végre ideértetek – sóhajtott boldogan Sophie és megölelte Robert-et, majd ment volna tovább is, csókot akart lopni, de észbe kapott, még mielőtt a férfira tapadt volna, és hogy ne legyen feltűnő a korábbi mozdulata, gyorsan Charlotte-ot is az oldalához szorította. – Gyertek, keressünk egy asztalt.
Charlotte komikusnak vélte ezt a viselkedést. Színjáték volt az egész. Nem is értette, mire ez az összeröffenés. Hiszen Rob és Sophie eddig is megragadtak minden alkalmat, hogy együtt legyenek, amikor csak kedvük szottyant, se szó se beszéd. A férfit nem nagyon érdekelte felesége véleménye sem, nemhogy még elhívja magával. Arra is volt példa, hogy napokra elutaztak együtt. Üzleti útnak volt ez felbélyegezve, de inkább voltak ők az ágyban, mint tárgyalásokon, és úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Akkor ez az este most miért más? Miért lett beavatva, sőt, elhívva?
- No és William? Hogyhogy még nincs itt? Csak nem lemondta? – kérdezte Rob, mikor helyet foglaltak. Charlotte gondolta, biztos a nő udvarlója lehet az említett. Fejét lehajtva a „bajsza alatt" mosolygott azon, hogy a férje mennyire reménykedett abban, a férfi meg sem jelenik az este. De csalódnia kellett.
- Pár perc és itt lesz, csak volt még egy kis elintéznivalója – adta meg a Rob-ot elszomorító választ Sophie. Charlotte úgy elgondolkozott, hogy a két turbékolóról meg is felejtkezett. Vajon William tud róla, hogy a nő, akit szeret más férjével hetyeg? Egyáltalán a háta mögött teszi ezt, vagy nyíltan felvállalja? És ha tisztában van vele? Mondjuk, ha Sophie is úgy viselkedik, mint Robert, akkor tuti képben van. És akkor hogy érzi magát emiatt? Charlotte próbál közömbösnek látszani, úgy tesz, mintha nem is érdekelné a férje árulása, de a lelke mélyén össze van törve. De egy férfi más... 
Néha előfordul, hogy az ember megérzi, hogy figyelik. Carlotte-al is ez történt. Hírtelen késztetést érzett, hogy a bárpult felé vezesse tekintetét és a megérzése valós volt. Egy fiatal, nagyon is jóképű férfival nézett farkasszemet. Ó, de az a tekintet. A nőnek remegni kezdett a lába és izzadni a tenyere az ismeretlen férfi átható, már-már kihívó pillantásától. Zavarában le is hajtotta a fejét, jött a tőle megszokott ujjtördelés is, gyorsabban szedte a levegőt, érezte, hogy a szíve is hevesebben kalapál, de hiába a pánikroham szerű érzés, nem tudott uralkodni a kíváncsiságán, így visszanézett a bárpulthoz. A férfi ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben, ugyanazzal az arcpirító tekintettel állt, sőt, mikor észre vette, hogy Charlotte visszanéz rá, szája jobb sarka huncutul megrándult felfelé. Hátra fordult, váltott pár szót a pultossal, majd a pimasz vigyorral az arcán elindult... Charlotte-ék asztala felé. Hogy mi? Ide fog jönni? A nő már az izzadságcseppeket is érezte legördülni a homlokán. Levegőt kapkodva nézett Robert-re és Sophie-ra de ők túlságosan jól érzeték magukat a saját kis világukban, észre se vették a másik férfit, aki vészesen közeledett. Charlotte tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy a magas, szikár alak határozott léptekkel haladt feléjük. Fekete bőrkabátja alatt ugyanolyan színű inget viselt, elegánsabb farmerja tökéletesen állt rajta, de nem ez volt, ami a legjobban vonzotta a nő tekintetét. A válláig érő hullámos sötét barna – szinte már fekete – haja között kikandikáló kis ezüst kereszt, ami a fülcimpáján csüngött, az tapasztotta oda Charlotte íriszét. Szinte megbabonázva ült ott, egészen addig, míg már esélye sem lett volna a menekülésre, mert a férfi bizony vele szemben állt és megköszörülte a torkát.
- Khmm... Jó estét – olyan mély, karcos, mégis meleg hangon szólalt meg, hogy Charlotte azt érezte, cseppfolyósodni fog.
- Szia, édes – Sophie szavai apró villámcsapásként hatottak Charlotte-ra, miközben a nő felpattant a székéből és apró csókot hintett a férfi ajkaira. Ez nem lehet igaz. Ez a pasi lenne William?
- Üdv, Robert – mosolyogva köszöntötte, de nem volt ez a mosoly őszinte, inkább gúnyos, lenéző vigyor volt. Biztos tud a viszonyról.
- William – biccentett a másik, majd kezet ráztak, közben Charlotte is felállt, megállt Rob mögött és idegességében egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, az ujjait tördelte, alsó ajkába harapott és várt, hogy a férje bemutassa, ugyanis ő, ha fegyvert fogtak volna a fejéhez sem mert volna megszólalni. De Robnak sem kellett, mert William ellépett mellette – kissé arrébb is lökte –, megállt Charlotte előtt és pajkos mosollyal az arcán bemutatkozott.
- Még nem volt szerencsénk találkozni. William Walsh – a nő elkábultan nyújtotta a kezét, mire meglepetésére a férfi kezet csókolt neki. Charlotte, mint akit álmából keltettek fel, úgy tért magához a finom érintéstől, ahogy William puha ajkai a kézfejére tapadtak. Elektromosság indult útnak az apró csók helyétől egészen a lábujja hegyéig. Félénken nézett a férfi szemébe és ahogy azok a csillogó smaragdzöld szemek találkoztak az ő barnáival, megszűnt körülöttük minden és mindenki. Viccesen hangzik, de még a párjaikkal sem törődtek abban a pillanatban.
- Na... nagyon örvendek William, Charlotte Miller vagyok – húzta el lassan a kezét, mert csak itt vette észre, hogy az még mindig a férfi tetovált kezében volt. Elszégyellve magát lehajtotta a fejét, de a férfi álla alá nyúlva kényszerítette, hogy újra a szemébe nézzen.
- Szólíts inkább Will-nek. Már a bemutatkozáson túl vagyunk, nem kell olyan hivatalosnak lennünk – simogató mozdulatokkal a nő füle mögé tűrt pár rakoncátlan tincset, amik kiszabadultak a szoros kontyból, majd közelebb is hajolt. – Nem vagyok az apám, hogy William-ezz – suttogta. Charlotte megengedett magának egy apró kuncugást, de egyből a szája elé is kapta a kezét.
- Édes vagy, mikor nevetsz – mosolygott rá melegen Will. Úgy látszik, nem is volt olyan halk, mit gondolta.
- Ne haragudj – remegett a hangja.
- Te most tényleg azért kérsz bocsánatot, mert nevettél egy poénomon? – húzta fel a szemöldökét a férfi. Végtére is, igaza van. Ezért nem kéne szabadkoznia, csakhogy Charlotte csúnyán szólva ahhoz van szokva, hogy neki „kuss a neve", akkor viselkedik jól, ha csendben van, ha nem reagál semmire. Rendszerint akkor hamarabb szabadul. De ezt William úgysem értheti.
- Úgy értem, nem akartam tiszteletlen lenni – próbálta menteni a helyzetet.
- Ugyan... Miért lennél tisztel....
- Nem iszunk valamit? – szakította félbe Sophie.
Charlotte ki is használta az alkalmat és fejfájásra hivatkozva kiment a friss levegőre. Ez annyit jelentett, hogy elsunnyogott a bár mögé és rágyújtott. Robert utálja a cigarettát, szóval ez most bűnözésnek számított. Remélte, hogy férje még véletlenül sem jön utána, mert már egyszer-kétszer kapott a káros szokása miatt. Ha otthon van, nem is cigizik, csak ha tudja, hogy Rob több napig távol lesz, máskülönben megérezné a szagát és pofon lenne a vége. Többnyire csak a munkahelyén – a kis kávézóban – hódol a szenvedélyének. Az a hely az ő mentsvára. Hetekig kellett könyörögnie Rob-nak, hogy elmehessen dolgozni, mert ő váltig állította, hogy fölösleges a nőnek dolgoznia, hisz ő elég pénzt hoz a konyhára, nagyon is jól megvannak anélkül is. De kellett ez Charlotte-nak. Szüksége volt egy helyre, ahova járhat, ahol emberek között lehet. Elvégre nem keseredhet meg otthon, egyedül. Kis, családias kávézó volt ez, nem is volt sok vendég és ez neki pont kapóra jött, mert megvoltak a törzsvendégek, akikkel elég hamar jóban lettek, nem járt oda sok idegen, így nem jött elő nála a szorongás, amit az ismeretlen emberek jelenléte vált ki belőle. Egyik munkatársnője, Olivia, legjobb barátnője lett. Charlotte teljes mértékig megbízik benne, úgyhogy a lány tud mindent az életéről. Amiben csak tud, segít is. Sokszor előfordult, hogy Charlotte nála töltötte az éjszakát, ha egyedül volt otthon és rátört a magány, vagy éppen egy verés után hozzá szalad egy kis megnyugvásért. Egy igazi kincs volt. Elő is vette a telefonját, mert gyorsan be akart számolni az eseményekről a barátnőjének, már a kis zöld hívás ikonon volt az ujja, de egy karcos hang megállította a mozdulatban.
- Gyorsan menekülőre fogtad, nyuszi. Ilyen ijesztő vagyok? – Will mosolyogva, zsebre dugott kézzel lépett a nő elé, aki vissza is csúsztatta kis táskájába a kezében tartott készüléket, közben a másik elővette a zsebéből a cigarettáját és Charlotte példáját követve rágyújtott ő is, a nőnek erre kikerekedett a szeme és gyors mozdulatokkal eldobta a füstölgő dohányárut, majd eltaposta.
- Jézusom – kapta a szája elé a kezét. – Nehogy elmondd Rob-nak, hogy cigiztem.
Will nagyot nézett, aztán, mint akinek leesett a tantusz, megforgatta a szemeit és hanyagul szívott a cigijébe.
- Értem már – bólogatott és Charlotte füléhez hajolt. – Nem én vagyok ijesztő, hanem a kedves férjed.
A nő hevesen tiltakozni akart, de William olyan közel volt hozzá, hogy a dohány, a mentol és a kellemes parfüm egyvelege, ami belőle áradt, teljesen elbódította. Arról a borzongásról ne is beszéljünk, amit a férfi kifújt levegője okozott a nyakán, miközben folytatta a suttogást.
- Ne aggódj, nálam biztonságban van a titkod – itt elhúzódott a nőtől, kihúzta magát, mire az fellélegzett kissé. – És most nem csak a cigizésre gondolok.
- Nem értem, miről beszélsz - Charlotte oldalra pillantott, de csak azért, hogy még véletlenül se kelljen Will szemébe néznie. – Csak az van, hogy nem bírja a szagát, nem szereti, ha szívom, én meg nem akarom feldühíteni – ez elhamarkodott végszó volt, a férfi egyből Charlotte álla alá nyúlt, így nem volt választása, az aggódón fürkésző zöld szemekbe kellett néznie.
- Mert, ha feldühíted, akkor... - nyilván jól összerakta a képet, nem volt ő hülye, ráadásul még a vak is láthatja, hogy Charlotte szorong, na meg ez az előbbi cigi eldobós jelenet is.
- Csak egyszerűen nem szeretem, ha dühös rám – persze a nő menteni akarta a menthetetlent. Halottnak a csók...
- Ühüm – Will összeszűkült szemekkel nézett rá. – Szóval egy cseppet sem félsz a férjedtől, igaz? – hazudj!
- Ne... nem fé... félek tőle – na ez szép volt. Charlotte egészen idáig csak Olivia jelenlétében merte elengedni magát, csak barátnőjének panaszkodott, csak mellette sírta álomba magát, ha Rob agresszív volt vele és el kellett menekülnie, de akkor, ott, abban a helyzetben nem bírta tovább, lehullott a mindig viselt maszk és csak ő maga maradt. Tudta, hogy Will egy szavát sem hiszi el, de hogyan is hinné, mikor ő maga sem tudja, miért, de nem tud neki hazudni, nem tudja elrejteni annyira az érzéseit, mit mások előtt. Erőtlenül roskadt le az egyik nem messze lévő padra és eleredtek a könnyei. Will habozás nélkül ült le mellé, majd tetovált kezébe vette a nő remegő kezét. Simogató köröket írt le hüvelykujjával, ezzel is nyugtatni próbálta a csendesen pityergő nőt.
- Egy hülye picsa vagyok – motyogta Charlotte az égre emelve tekintetét, inkább magának, mint William-nek, de a férfi nem hagyhatta szó nélkül.
- Édes, ne mondj ilyeneket magadra, mert egy cseppet sem igaz – habozva megemelte a kezét, nem akarta az így is láthatóan kiborult nőt esetleg még jobban felzaklatni, de mikor az még hevesebb zokogásba kezdett, nem volt mit tenni. Szorosan mellkasához vonta és simogatni kezdte a hátát.
- Már hogyne lenne igaz... Egy rakás szerencsétlenség vagyok – Charlotte kutakodni kezdett a táskájában. Zsebkendőt keresett, de Will gyorsabb volt, kisegítette. A nő megeresztett egy hálás, de erőtlen mosolyt, orrot fújt, majd nagyot sóhajtott. – Csak pár perce ismersz és már rinyálok itt előtted, mert ennyi idő alatt is rájöttél, milyen elcseszett az életem. Mi ez, ha nem szánalmas? – itt már a lefolyt szempillaspirált igyekezett eltüntetni a szeme alól. – Szépen nézhetek ki – nevetett keserűen.
- Gyönyörű vagy, Charlotte – a nő hitetlenkedve nézett Will-re, de a férfi szemében csak őszinte csodálatot látott. Azt gondolta, egy ilyen férfi csak lenéző pillantást vethet rá - persze ezt is Robert „nevelte bele" az évek alatt -, viszont William úgy nézett a könnyektől csillogó barna szemekbe, mintha soha életében nem látott volna ilyen szépet. Charlotte elpirulva lehajtotta a fejét és az ujját tördelte, de úgy, hogy esélyes volt, hogy eltörnek. Will ezt észrevette, kezeibe vette a nő kezeit és megszorította őket, majd összekulcsolta ujjaikat. – Édesem, attól nem lesz semmi sem jobb ha szilánkosra tördeled az ujjaidat.
- Igazad van – a nő vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta.
- Gyakran fordul elő? – Will kissé félve tette fel a kérdést.
- Mégis micsoda?
- Ez a pánikolás. Charlotte... Körülbelül tíz perce értem ide, te az idő felében vagy az ujjaidat gyötörted, vagy levegőért kapkodtál, mint aki lefutott egy maratont. Sajnos volt már alkalmam más pánikrohamát is végignézni. Látom én, ha gáz van.
- Ki volt az? Mármint kinek volt pánikrohama? Rokon, vagy barát? – ügyesen terelni akarta a témát, de vesztett ügy volt. Nem ismerte még Will-t eléggé. A férfit nem lehetett kizökkenteni.
- Nem, nem kislány. Most te vagy a fontos, nem az én múltam. Szóval...
És akkor Charlotte belekezdett a „meséjébe". Hogy a férfi simogatása a kezén, vagy az érdeklődő tekintete sarkallta a vallomásra, ő maga sem tudta, csak annyit vett észre, hogy a legapróbb részletekbe is beavatja Will-t, aki némán, egy apró kommentár nélkül hallgatta a nőt. Ha látta, hogy Carlotte-on eluralkodik a fusztráció, esetleg elcsuklott a nő hangja a beszéd közben, ajkaihoz emelte annak kézfejét és apró csókot lehelt rá. William csak akkor szólalt meg, mikor barátnőjéről, Sophie-ról esett szó.
- Szóval tudsz a viszonyról – Charlotte erre megforgatta a szemeit. – Oké, oké – nevetett a férfi. – Végülis csak az nem venné észre, aki vakon született.
- Csak azt nem értem, hogy lehetsz ilyen nyugodt? – bukott ki a nőből.
- Ez egyszerű. Nem vagyok szerelmes Sophie-ba – Will még lazán vállat is vont, Charlotte meg hüledezni kezdett.
- De akkor miért vagytok együtt?
- Érdekből, drágám. Mind a ketten jól jövünk ki belőle.
Innentől már nem a nő volt „porondon". William elmesélte neki, hogy egy szórakozóhelyen ismerkedtek meg Sophie-val és szégyen, nem szégyen, ez csak egy egyéjszakás kalandnak indult, de aztán rájöttek, hogy egymás segítségére is lehetnének. A férfi ugyanis fotózással foglalkozott. Szeretett volna előrébb lépni a karrierjében, de ehhez nagyobb ismeretség és még annál is nagyobb pénzösszeg kellett volna. Mivel Will egyikkel sem rendelkezett, Sophie viszont nagyon is, így megállapodtak. William jól járt, mert a nő bejuttatta olyan helyekre, ahova soha nem sikerült volna bejutnia, megismertette olyan emberekkel, akik segítették feljebb jutni a ranglétrán, ráadásul pénzzel is hozzájárult a férfi karrierjéhez. De ő is nyert a „bizniszen", hisz Will társa lett szakmai téren is, így ha a férfinek sikere volt, abból ő is kaszált, nem is kevés százalékot, na meg tegyük hozzá, hogy villoghatott a fiatal, jóképű párjával, akinek egy idő után neve lett a szakmában. Akárhova mentek, irigykedtek rá, és ezt Sophie imádta. Egy szó, mint száz, kölcsönösen kihasználták a másikat.
- Így már érthető, hogy nem akadtál ki ezen a ma esti találkozón sem, annak ellenére, hogy te is tudod, hogy kavarnak – szólalt meg mindentudón Charlotte.
- Ugyan, nyuszi. Ezt az egészet én akartam – húzódtak féloldalas mosolyra Will ajkai – Én találtam ki, hogy négyesben találkozzunk.
- Tessék? – kerekedtek el a nő szemei. – De mégis... Miért?
- Azért, kedves, mert muszáj volt...
- Szóval ide bújtatok el – jelent meg mellettük Sophie teljes életnagyságban, William-be fojtva a szót.