The Gravity Between Us {Bungou Stray Dogs Soukoku Fan fiction}

Harmadik fejezet

A szél lágyan fújdogált. Kis lendületekkel szálllta át a hatalmas lugast, végig az égig magasodó, szemrevaló szobrok, a formás, díszes kertilámpák, valamint a stílusosan megmetszett bokrok között, melyek az egész területet körbe zárták.
Gyengéden csapkodta a kis ágakat, ám épp úgy, hogy az hallani ne lehessen. A kis zörrenések okai egyedül a fákon lévő, káprázatos, hófehér galambok voltak, kik finoman legyintettek szárnyaikkal, amint egyik ágról a másikra röppentek.
A kert felé magasodó fa mindig is felkeltette a vendégek, valamint még az ott lakók érdeklődését is. A fehér madarak érdeklődve, ám büszkén pillantottak le a földönjárókra, amint azok teájukat fogyasztották a kert közepén elterülő hatalmas pavilonban üldögélve.
A kilátás mindig is innen volt a legcsodásabb, különösképp az asztal bal oldalról, ahonnan az egész kertet kényelmesen be lehetett látni.
Nem véletlenül volt ez mindenki, legfőképp Nikolai Gogol kedvenc helye.

Ha ideje engedte, első dolga volt kijönni a kertbe, hogy órák hosszán át csupán kedvenceit bámulhassa egy tea társaságában. Akárhányszor látott akár egyet is, mindig öröm töltötte el. A tiszta, fehér tollazatuk, a kecses járásuk, minden alkalommal elkápráztatták a férfit. Számára ők jelentették azt, amire mindig is a legjobban vágyott életében. Kétség sem fért hozzá, ők voltak a már oly régóta vágyott szabadság jelképei.

Ragyogó tekintettel meredt rájuk, díszes, kacifántos porcelán csészéjét kezében tartva. Egészen az égig emelte, amikoris a szellő hirtelen megkocogtatta azt.

[ Nikolai Gogol ]

-Csak nem viharunk lesz? - kérdeztem az egyre sötétedő égre pillantva.

-Attól tartok, ezúttal minket sem kerül el. - kortyolt bele téájába a fiatal, jól öltözött férfi egyenesen velem szemben.

-Milyen káprázatos. - döntöttem fejemet két kezem közé.
-Talán ez lenne a vihar előtti csend?

Sigma egy lassú mozdulattal elemelte szájától, majd finoman lehelyezte csészéjét az asztalra.
-A viharok sem maguktól keletkeznek. - nézett le a szél kocogtatta porcelánra.
-Mindig kell valami, ami előidézi őket.

-Mindig. - mosolyodtam el.
-Mit gondolsz Sigma-kun, meddig tart még e gyötrelmes, véget nem érőnek tűnő csend? - hunytam le szemem.

-Nem tudom. - válaszolta röviden.
-Abban viszont biztos vagyok, előbb-utóbb itt az ideje.

-Úgy hiányzik már az én Dos-kunom. - mondtam búsan, egy sóhajtás közepette.
-Annyit dolgozik, olyan túlhajszolt szegény.

-Ami azt illeti.. - kapta fel a fejét Sigma.
-Nem is tudom, mikor láttam őt utoljára. Rég nem volt már ilyen hosszú időre bezárkózva. - mondta komoran.

Fyodor Dostoevsky az utóbbi időben nem volt más, mint egy szellem, aki olykor-olykor megjelent, ám mire az ember észrevette, már el is tűnt.
Kerülte a társaságot, elzárkózott a külvilágtól. Olyan volt, mintha nem is létezett volna.
Hiszen vesztett. Elvesztette a csatát azzal, akivel a leginkább élvezte a harcot.

A Mersaultban lévő tartózkodása alatt elegendő ideje volt jobban kiismerni újdonsült beszélgetőpartnerét, Osamu Dazai-t.
A két férfi mindig is felkeltette egymás érdeklődését, különösen hasonló gondolatmenetükből adódóan.
Mindketten különcök voltak a maguk módján, képességükkel együtt. Ám ebből kifolyólag csupán ők maguk voltak azok, akik egymás szándékait is megértették.
És bár hasonlóak voltak, mégis volt ami különbözött kettőjük között. Ez a látszólag kis eltérés eredményezte végül Fyodor vesztét.
Bár a börtönből kiszabadult, a bukás érzése továbbra is ott lebegett szeme előtt, ő pedig ezt nem volt hajlandó továbbra elviselni.
Ennek eredményeként döntött úgy, bármi áron is, de bosszút áll.
Ám ezúttal nem volt elengedő puszta rögtönzés és szerencse, komoly lépéseket kellett tennie terve eléréséhez.

꧁༺---------------------------------------------༻꧂
-Dos-kunnnn~! - tártam ki kiáltva az ajtót, egy széles mosollyal.

Fyodor háttal ült, meg sem rezzent a hirtelen hang hallatán.
Miután bevágtam magam mögött az ajtót, még az a kevés napfény is eltűnt mely egy pillanatra megtöltötte a szobát.

Fényes délután volt, ám egyedül a lila színben ragyogó monitorok nyújtottak akkor halovány fényt.
A reluxa takarta ablakokon egy csík sem szűrődött be, olyan volt mintha az éjszaka közepén járt volna, bárki, aki csak belépett ide.

-Van számodra egy új kvíz kérdésem! - pördültem egyet vígan, mialatt ő továbbra sem mozdult.

-Mit gondolsz, hogyan halnál meg, ha választhatnál? - indultam el felé ugrándozva.

-Talán természetes módon? - tettem fel boldogan első kérdésemet.

-Egy gyilkosság által?
-Hisz míly izgalmas is lenne az! A sok nyomozás, kutató munka, a riadt emberek...

-Esetleg egy ellenfeled által? A bosszú rengeteg áldozatot eredményez e mocskos világban!

-Vagy egy már korábban közeledbe férkőzött személy által?
-Például általam? - kerekedtek el szemeim.

-Minden bizonnyal! - kiáltottam el magam.

-És vajon mit használna az illető?
Egy pisztolyt? Egy gépfegyvert? A saját képességét? Talán egy ódivatú ám továbbá is praktikus kést?? - kaptam elő az előbb említett tárgyat, majd egyenesen torkának szorítottam.

-Unalmas. - szólalt meg a férfi.
-Unalmas és nem is eredeti. - nyitotta ki szemeit lassan.

-Mire vágynál, Dos-kun? - kérdeztem tanácstalanul.

-Hogy én? - húzta száját egy apró mosolyra.
-Azt hiszem, jelenleg nincs sok időm ilyeneken agyalni.

-Hát akkor? - tettem el a kést, majd könyököltem le asztalára, egyenesen mellé.
Ekkor egy halom papírt, dokumentumot pillantottam meg különböző személyekről. Némelyik egészen fiatalnak, a másik eléggé idősnek tűnt. Olyan volt, akár egy kórlap, mellyel a betegeket tartják számon.
Volt rajta név, kor, születési dátum, valamint szinte az összes többi adat, mely általában ezeken szokott virítani.
Egyetlen szócska volt csupán, amely mindegyiken megegyezett.

" Áldott "

Vajon Dos-kun ezúttal is más képességhasználókra bízná magát? Különös.

A kiemelt pont alatt további információkkal szolgált a lap.
Minden rajta volt, melyet csak tudni lehetett egy képességről, az eredetétől kezdve egészen a gyengeségéig. Semmit sem hagyott ki.

-Micsoda pontosság, m-micsoda precizitás... Semmit sem hagytál ki. Fel készültél minden eshetőségre. Ennyi munka, ennyi odaadás... D-Dos kun... Te-te csodás vagy! - kezdtek felgyülemleni az apró könnyek ragyogó szemeimben.

Ez a férfi... Mindig meg tud lepni engem. Egyszerűen túl tökéletes ahhoz, hogy mi ketten egyszerre éljünk.
Annyira szeretném megölni... - ábrándoztam magamban.

-Látszóra sok a választék. - mondta a papírokat kémlelve.
-De be kell vallanom... - sóhajtott egyet mondata közepette.
-Még nekem sem volt könnyű dolgom a szortírozás során.

-Mivan azzal a bájos hölgyikével korábbról? - nyújtóztam egyet.

-Hogy ő? - bökött rá egy képre.

-Nem várok sokat tőle. Csupán érdekel a reakció, amelyet Dazaiból vált ki.

-Ez igen különös, drága barátom. A madarak ugyanis azt csicseregték, elkapták. - vigorogtam a képébe.
-Már peidg ez azt jelenti, köpni fog.

Fyodor megvonta a vállát, majd így szólt;
-Ha egy állatot ketrecbe zárnak, bármennyire is élni akar, elpusztul.
Ha nem más által, magától.