The Gravity Between Us {Bungou Stray Dogs Soukoku Fan fiction}

Második fejezet

[ Osamu Dazai ]

Finom léptekkel haladtam az utcán, elkerülve a szitáló eső után hagyott pocsolyákat.
Az idő végül egészen kellemessé vált, még egy kis köd is jelen volt a levegőben, amely őszies hangulatot keltett a tavaszi hónapban.

Esernyőt nem hoztam magammal, így egy kis pára meg is ült barna hajamon. Én viszont mindig is szerettem ezt az időjárást. Az ég borult volt, mégsem szakadt már az eső oly sebesen, mint ahogyan azt pár órával korábban tette. Minden olyan nyugodt és csendes volt.

Az utcán sétálva pedig mindig is sok gondolat kavargott zseniális elmémben.
Hiszen mi mást tehetnék? Számomra a legtöbb ember igen unalmas.
Ha valaki szembesétál velem, mindig elgondolkodom, vajon ő mire gondolhat. Talán ő is épp ezen agyal?
Nem. Kundinika-kun szerint tiszteletlen ostobának nézni bárkit is, annak ellenére, hogy én milyennek gondolom. Egyes személyekben ugyanis rengeteg érdekes dolgot lehet találni, de csak akkor, ha megismerjük őket.

Hiszen ott van például Atsushi-kun. Bár nincs olyan régen, hogy találkoztam vele, ennek mára már nyoma sincs. Az iroda valóban megkedvelte a fiút, mind rossz és jó tulajdonságaival együttvéve.
És még erényeit tekintve valóban elég sok van, a rosszakat megtalálni néha kész kihívást jelent.
Az ember legnagyobb hátránya ugyanis az, amiről még maga sem tud.

Atsushi-kunról pedig ez mind elmondható. És bár nem tehet róla, bizony benne is ott vannak ezek az aprócska tulajdonságok, amelyet nem mindenki képes észrevenni, ezzel együtt saját maga sem.

Hiszen néha olyan kis ostoba és naív, mint egy jólelkű gyermek, aki a világról sem tud...  - néztem el a távolba, szememmel őt fűrkészve a tömegben.

Amint meglátott, szorgalmasan integetni kezdett felém, a zsúfolt utcán.

-Hát itt vagy. - álltam meg előtte egy sóhaj közepette.

-Nem igazán tudtam, merre keresselek. Túl sok itt az ember. - nézett körül Atsushi zavarosan a hatalmas placcon.

-Nem tagadom, nincs valami nyugalmas napunk. - ásítottam egyet, miközben tovább indultunk a szűk utcák felé komótos tempóban.

Ez volt ugyanis a város egyik legforgalmasabb negyede, ám csakis az éjszaka leple alatt.
A nyüzsgő, színes fényekkel megvilágított bárok azonban most nem mások voltak, mint egyszerű, kopár, lelakott, üres kis épületek, amelyek mellett még elhaladni is undorító volt, jó hogy nem rájuk nézni.
Ám éppen ezért voltak valóban értékesek. Hiszen a kutya sem gondolta volna, hogy ezek a romok bizony  drogtanyák százait rejtették magukban, a város legaljának társaságával együtt.

-Még mindig borsódzik a hátam ettől a helytől.... Olyan...lehangoló. - mondta Atsushi-kun kétellyel a hangjában.

-Attól tartok, máshol nem jutunk át. - vontam meg vállam, hátra pillanatva a buzgó tömeg felé.

-De igaz is Dazai-san! Te jártas vagy ezen a környéken, ugye? - vetette fel a kérdést kíváncsian.

-Mondjuk úgy, hogy már sokszor megfordultam erre az évek során.
Te viszont nem gyakran jársz erre felé, nem igaz?

-Hát... - kezdte bizonytalanul. Nem éppen. - mondta egy kócos fehér tincset füle mögé türve, melynek láttán elmosolyodtam.

-Talán nem volt időd megszárítkozni?~ - kérdeztem tréfásan.

-Hogy ez? - engedte el a tincset, amely azonnal hátra hullott.
-Nem akartam elkésni, így inkább hagytam. Úgysem szárad meg egyhamar, ha ennyit esik...

-Mond, miért nem vittél magaddal esernyőt, amikor elküldtelek?

-Ó, hát.. - kerekedtek el szemei a kínos felismerésben.
-Ennyire látszik? - kapta kezét hajához.