A herceg és a kozák (Befejezett)

Tizennyolcadik

Mark pov.
Mi a franc folyik itt? Én is láttam mindent.
- Elnézést! - mondtam mire a par felém fordult.
- Segíthetünk? - kérdezte a fiú.
- Igen. - néztem a fekete hajúra - Csak pár kérdésem lenne a párjához!
- Mi féle kérdések? - kérdezte értetlenül.
- Drágám, ismered ezt a férfit? - kérdezte a fiú.
- Nem vagyok benne teljesen biztos... - méregetett - Egyáltalán, hogy hívják magát?
- Ööö... Mark vagyok és ön esetleg nem Igor Gregorov véletlenül?
- Hogy ki? - pislogott nagyokat - Én Ivan vagyok.
- Aha, értem, csak nagyon hasonlít rá. Tudja a baratom szerelme és három éve tűnt el egy hajóbaleset során.
- Ez érdekes. Mi is három éve találkoztunk. - nézett az alacsonyabbra.
- Igen, akkor. - mondta a fiú és megint arcon csókolta. Össze szűkített szemekkel néztem rá, majd eszembe jutott egy lényeges dolog.
- Mutassa a karját!
- Mi? Miért?
- Van egy tetoválása, igaz?
- Honnan...
- Egy orosz kozák tetoválás.
- Ki maga? - lépett elé védelmezően a barna hajú fiú.
- Valaki, aki jól ismeri ezt a férfit, akinek úgy tűnik minden emléke a folyóba veszett.
- Még mindig óceán! - kiáltotta mögülem Thomas.
- Víz-víz! Nem érdekel! - morogtam, de ekkor a férfi a fejéhez kapott sziszegve.
- Drágám! - lépett hozzá aggódva a barna.
- Én... Azt hiszem tényleg ismerem magát! Maga... Inas?
- Az voltam.
- Nem bírja a hajó utakat sem.
- Valahogy úgy... De most nem ez a lényeg. Mi rémlik még velem kapcsolatban?
- Például engem ismersz? - lépett mellém Vladimir reszketve, mire csúnyán néztem páromra amiért ide engedte őt.
- Nem igazán. - mondta. Vladimir erre levette a parókáját és letörölte a műbajszot. Hiába próbáltuk megállítani. Reménykedve nézett rá. Igor... Ivan vagy akárki viszont egy darabig nézte őt.
- Azt... Azt hiszem!
- Elnézést! - lépett közéjük a barna hajú. - A nevem Raoul. Ivan férje vagyok! Te ki vagy?
- A FÉRJE?! - kiabáltuk egyszerre kiakadva.
- Én a vőlegénye vagyok!
- Vladimir! - fogta vissza Thomas.
- Lehet, hogy az voltál, de én törvényesen is a férje vagyok! - mutatta a jegygyűrűjét. Remegve állt a cárevics és itt volt az a pillanat, hogy szóljak.
- Beszéljük ezt meg egy csendesebb helyen! - tanácsoltam.
- Az jó ötlet.
- Mama? - lépett mellé a kis Will.
- Gyere ide kincsem. - vette karjaiba és hagyta, hogy nyakába bújjon.
- Kik ezek a bácsik?
- Hosszú történet.

Beültünk egy kávézóba és rendeltünk italokat. Igornak volt szerintem a legkínosabb. Zavartan pislogott ránk és görcsösen szorította a mellette ülő kezét. Vladimírnak ez nagyon nem tetszett. Willy szerencsére elvonta a figyelmét. Neki kakaót kértünk, amit szélesen mosolyogva fogyasztott el.
- Akkor kezdjük az elején! – kérdezte a párom. Thomas és én elmeséltük hol szolgáltunk és kik vagyunk majd kitértünk a barátunk Igor történetére.
- Kozák vagy és a nagybátyád is az volt.
- Védelmezted a cárt és a családját és egy alkalommal beleszerettél a cárevicsbe.
- Kibe?
- Belém... - vörösödött el az említett - Ahogy én is beléd.
- Mi történt? - elmeséltünk mindent. Az elejétől a visszaútig.
- Akkor tehát maga Vladimir Romanov? A Romanov család utolsó sarja? - kérdezte Raoul.
- Nem az utolsó, de igen. Én vagyok az.
- Én azt hittem csak koholtak a pletykák... - mondta akadozva.
- Nos, mint latod, nem azok.
- Szóval a vőlegényed voltam? - kérdezte Igor.
- Igen. Tényleg nem tudod ki vagyok? - kérdezte szipogva.
- Nem, sajnálom...
- Semmi baj! - csuklott el a hangja - Nekem az a fontos, hogy jól vagy! Más nem számít. - erre a barátunk felvette Willyt es kirohant az épületből.
- Nagyon zaklatottnak tűnik.
- Tényleg?! - kérdeztem kiakadva.
- Mark! - sziszegte Thomas.
- Nem! Vladimir három éve minden nap vart és keresett téged. Minden nap azt kivanta, hogy vissza gyere hozza! Képzeld el ezek után milyen lehet, hogy így talál meg téged! - mutattam Raoulra.
- Hé... - kérte ki magának.
- Elhiszem, de nem tudok mit tenni! Nem emlékszem semmire!
- Ezért is vagyok mérges. Ha igazan szeretted volna őt, akkor legalább úgy érezned, hogy ismered, de ahogy latom idegen a számodra. - álltam fel és én is kimentem. Thomas bocsánatot kért és utánunk sietett. Kint az egyik hirdető táblánál találtam meg a szőkét. Halkan hüppögött, míg Will kedves szavakkal biztatta.
- Miért sírsz mama? Faj valamid?
- A szívem fáj, kicsim. Nem lehet gyógyszerrel enyhíteni. - mondta szomorúan.
- Az nem jó! - arcon csókolta egyből - Ne sírj mama, mert akkor én is fogok. - Vladimir csak magához ölelte a kisfiút es hagyta, hogy hozzá bújjon. Estere vállaltuk, hogy vigyázunk Willyre. Vladimir most egyedül akart lenni. Szegény... Ez most megölte egy részét.

Igor pov.
Készülődtünk a lefekvéshez. Raoul átnézett pár papírt míg én az ablakon át néztem a város fényeit. Felzaklatott, ami történt és furcsa mód az érzéseimet is felkavarta. Úgy érzem tényleg ismerem a szőke fiút valahonnan. Egyet értettem Markkal, de Raoul előtt nem mondhattam ilyesmiket.
- A mai látogatóinkon gondolkozol? - karolt át hátulról.
- Igen. - néztem rá - A mérges törpe ismerős valahonnan, ahogy az a néger is. De nem tudom honnan.
- Drágám, apám a tengeren talált téged. Semmire sem emlékeztél és elveszett voltál.
- Te új életet adtál nekem.
- De sosem hagytad hátra a régit. Tudom, hogy meg mindig kutatsz. Ha te valóban ez az Igor vagy, akkor tudj meg magadról többet. Csak azt a szőke fiút sajnálom.
- Én is. - cirógattam arcát - Köszönöm, hogy vagy nekem. - lassan felhajolt és megcsókolt, amit viszonoztam is. Derekába karoltam és szorosan húztam magamhoz őt. Szeretem Raoult.

Azonban hirtelen, mint egy migrén. A fejembe villant valami. Két test... Az egyik az enyém, hisz ott a tetoválásom. A másik egy vékony, kecses szőke fiú, ahogy a nyakamba kapaszkodva csókol.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek... Felség...

- Jól vagy? - simított arcomra férjem.
- Csak egy kis migrén. - feleltem - Gyere, aludjunk. - nem kérdezett többet, csak bebujt mellém az ágyba. Mellkasomra hajtotta fejét és oldalamat cirógatta.
- Szerinted tényleg te vagy Igor?
- Nem tudom. Lehet.
- Ha tényleg ő vagy, szerinted érzel meg valamit az iránt a fiú iránt?
- Azt se tudom, hogy mit gondoljak erről az egészről... - sóhajtottam.
- Mikor megláttad éreztél valamit?
- Kirázott a hideg a hangjától, de nem rossz értelemben. - vallottam be. Erre azonban Raoul kimászott mellőlem. A kezét a szájara teve az ablakhoz sétált.
- Tehát ismered őt.
- Igen...
- Mindig féltem ettől. Hogy visszatérnek az emlékeid. Hogy visszatér a régi életed. Hogy abban valaki mást szerettél.
- Raoul! - keltem fel én is és mellé léptem - A férjem vagy! - fogtam meg kezét, amire egy csókot leheltem.
- Honnan tudjam, hogy ez nem múlik el? Hogy újra beleszeretsz abba a fiúba? Mert ő halálosan szeretett téged. Latszik.
- Kérlek ne csináld ezt... - sóhajtottam fáradtan - Ezzel ráérünk később foglalkozni. Előbb megakarom magamat jobban ismerni, hogy ki voltam!
- Én azt az embert szeretem, aki most vagy. - lépett el tőlem.
- Te Ivant szereted. - mondtam ki az egyértelműt.
- Ha pedig Igor visszajön, elveszítem Ivant.
- Ő mindig itt lesz neked. - öleltem meg. Sírva átölelt és hozzám bújt.
- Szeretlek manó! - ringattam.
- Kérlek, hagyd az egészet! Csak maradj velem!
- Ezt nem kérheted... - erre csak a mellkasomba fúrta a fejét és halkan sírt tovább. Szívem hasadt meg abban, ahogy most láttam. De ha egyszer volt életem, volt családom es barátaim, akik szerettek, akkor meg akarom őket találni. Tudni, hogy milyen ember voltam. Ahogy arra a három férfire néztem átjárt valami különös érzés velük kapcsolatban.

Álmomban hirtelen egy hómezőn találtam magam. Vakító mégis gyönyörű volt az egész.
- Szépséges, igaz? - megfordultam. Én álltam magam előtt, de mégis más voltam. Valami katonai ruha volt rajtam.
- Ki vagy te?
- Én te vagyok, ahogy te én. - mosolygott - Már vártam, hogy találkozzunk.
- Szóval te vagy Igor.
- Te pedig Ivan. Mind a ketten ebben a testben lakunk, a kérdés, hogy melyikünk marad.
- Tényleg eljegyezted a cárevicset.
- Az életemet adtam volna érte.
- Érzem. – fogtam a szívemre, amely gyorsan vert az emlékekre, amik a hó mezőn jelentek meg.
- De... De Raoul... Őt is szeretem.
- Tudom.