A herceg és a kozák (Befejezett)

Tizenötödik

- Nem hiszem, hogy jó ötlet volna. - fogta meg kezemet Igor - Túl veszélyes lenne mind kettejük számára.
- Ezzel egyet értek. - mondta Szergej. - Bolsevikok itt Torontóban is vannak.
- De én nem akarok a világ elől elbújni! - rázta fejét a mellettem ülő.
- Anna, keresnek minket. Még mindig meg akarnak ölni.
- Ez nem ok arra, hogy bujkáljunk! Én nem így ismerlek!
- Lelőttek minket Anasztázia! - ordítottam mire mindenki megfagyott. - Láttuk, ahogy fejbe lövik anyuskát és szíven atyuskát!
- Éppen ezért kell az emlékük miatt kiállnunk a nyilvánosság elé! Így újra a miénk lehetne Oroszország!
- Oroszország soha nem volt a miénk! - erre csak bámultak rám. Mindig tudtam, hogy az egyeduralomnak vége és a nép erősebb, mint mi.
- A nép maga Oroszország! - álltam fel szerelmemmel - Ők maguk az ország!
- De maguk a Romanov dinasztia utolsó sarjai!
- Igen ez igaz.
- Éppen ezért kell megvédenünk őket! - álltak mögénk Thomasék is.
- A nagymamánk Párizsban van, ha gondolod ott megbizonyosodhatunk mindenről. - mondtam.

Par napot meg itt töltöttünk, de egyszer valamit megláttam az ablakból. Anna es Szasha a kúton ültek és pontosan úgy néztek egymásra, mint én és Igor.
- Ha jól sejtem észre vetted te is. - ölelt át hátulról párom.
- Igen. - biccentettem - Aranyosak, ahogy egymásra néznek.
- Szerintem is. - csakhogy Szasha megcsókolta Anna kezét majd elment. Anna csak bámult utána. Odamentem hozzá.
- Szia. - köszönt mosolyogva.
- Szia. - ültem mellé - Beszélhetnénk?
- Arról, amit az előbb láttál?
- Igen arról.
- Már egy hónapja vagyok velük. Szasha el akart venni, de amióta kiderült, hogy én vagyok Anasztázia, azt mondja a magafajtája nem lehet együtt velem.
- Már nincs meg a rangunk. - ráztam fejemet és megfogtam kezét - Mi is olyan közemberek lettünk, mint mások. Szerintem nincs akadálya annak, hogy együtt legyetek. Lásd minket Igorral.
- Én is ezt mondtam, de kezdem azt hinni, hogy nem erre célzott a magafajtával.
- Hanem arra, hogy... - kezdett bele Igor majd az arcán átfutott a felismerés. - Szasha!
- Mi az? - fordultam felé aggódva, de ő csak elfutott - Igor!

Igor pov.
Felrohantam az emeletre és ott elkaptam Szashát. Szergej és Misha értetlenül álltak fel.
- Testverem, mit csinálsz? - kérdezte Szasha.
- A magad fajta... Vagyis bolsevik, nem igaz? Egy bolsevik nem vehet feleségül egy Romanovot.
- Igor, ez nem lehet igaz! - mondta Misha, de Szasha csak lehajtotta a fejet.
- De hat te kozák vagy!
- Nem, az apám volt kozák! Meghalt mert védte a kis szerelmedet és a családját!
- Erre esküdtünk! - morogtam
- Nem lehet... - léptek hátra a többiek - Szasha...
- Sajnálom. - elengedtem es a földre hajítottam.
- Így szereztél olyan könnyen bolsevik papírokat... - lihegte Szergej.
- Nem csak azt...
- Olykor beugranak dolgok, amikre másoktól kapok választ.
- Mit csináltál?! - kiabáltam.
- Én... Én... Én is ott voltam.
- Hol? - hajoltam le hozzá.
- A sortűznél.
- Megöllek! - ugrottam volna neki, ha egy kis test hátulról át nem ölel.
- Igor! - mondta remegve - Hagyd!
- De megölte a családodat!
- Nem... - suttogta mire mind ránéztünk. - Emlékszek rád. - lepett Szasha elé. - Ott voltal. Reszkettél. Nem tudom utána pontosan mi történt, de emlékszem, hogy fölem hajolsz. Lattad, hogy élek, de nem szóltál. Lecsuktad a szemem és a padlóba döftél.
- Tudtam, hogy Igor szeret és nem vitt rá a lélek, hogy végezzek a szerelmével... Esélyt akartam adni neked, hogy túl éld.
- Te mentetted meg Annát, igaz? De a bűntudat a mai napig marja a lelkedet. - mondta a kedvesem. Szasha arcán lefolytak a könnyek.
- Sajnálom a parancs, az parancs... Nem ellenkezhettem, ahogy a többiek sem.
- Be se kellett volna állnod!
- Miben külnbözök tőled? - kérdezte felháborodva.
- Én nem gyilkoltam le ártatlan embereket!
- Átálltál, hogy élhess! Én is tettem, amit tettem, hogy életben maradhassak! - igaza van, én is gyáva voltam.
- Szasha! Ha most esküt teszel, hogy megvéded a húgomat, akkor megbocsájtok.
- Esküszöm mindenre, ami szent! - ereszkedett fél térdre és mellkasára tette kezét. A kedvesem elmosolyodott és bólintott. Mindenki elvonult egy kis időre. Én kimentem az udvarra, ahol csak éreztem, hogy valaki a karomat öleli.
- Jól vagy?
- Igaza volt. Gyáva voltam.
- Nem voltál az. - cirógatta arcomat - Féltettelek így is téged!
- Nem akartalak elárulni titeket. - szorítottam gyengéden magamhoz - Igaz, amit mondtál? Szasha tényleg nem tette meg?
- Nem. Reszketett es aggódva nézett le rám.
- Nem vagyok jobb, mint ő. Beálltam bolseviknak csak, hogy élhessek és utánad mehessek.
- És milyen jól tetted. Hisz most mind ketten itt vagyunk! - erre csak magamhoz öleltem és élveztem a teste meleget az esti szellőben.
- Szeretlek! - hajtotta fejét mellkasomra és remélem hallotta szívem heves dobogását.
- Én is téged. - mondtam suttogva. Egy ideig még így maradtunk, majd vissza mentünk a szobánkba. Ott épphogy levettem a kabátom mikor hirtelen valaki a testemnek és az ajkamnak csapódott. Felnyögve fogtam derekára és vékony inge alá nyúltam, amire most ő nyögött fel.
- Ejnye, de vadak vagyunk.
- Csak, mert feltüzelt a védelmező éned! - suttogta nyakamba.
- Szeretlek. - suttogtam és ismét az ajkaira tapadtam. Elpirulva bújt hozzám, majd az ágyra dőlve magam alá húztam. Szerelmesen öleltük egymást forró ajkaink csatájában. Nem tudtam eldönteni, hogy az övé vagy a sajátom volt a forróbb. Reggel a kedvesem rajtam feküdt míg én a párnak közé bújva a hatamon. Édesen szuszogva pihent és arca olyan kisimult volt, mint még eddig soha.
- Jó reggelt! - csókoltam szájon.
- Neked is. - pislogott laposakat és csücsörítve kért még egy csókot. Ráfordulva megadtam, amit kért. Kis teste remegve simult az enyémhez. Imádom, azt ahogy így reagál rám. De én se vagyok másképpen. Szívem hevesen ver és a vérem fel forr.
- Hihetetlen tested van. - simított az alhasamra. - Erős és izmos.
- A tied viszont kecses és elegáns, festeni se lehetne szebbet.
- Ugyan... - simított az egyik hegére - Nem vagyok én olyan szép.
- Ezt meg ne halljam megegyszer! Nincs szebb nálad. Számomra biztos nincs. - csókot leheltem oda, ahol a sérülés nyoma volt és ezt folytattam egész mellkasán át, amire már nyöszörgött.
- Szeretlek... - nyöszörögte.
- Én is szőke hercegem. - duruzsoltam neki és Ádám csutkájára haraptam finoman.
- Szökj meg velem! - fogtam meg a kezet.
- Tessék? - nézett rám.
- Kérlek... Gyere hozzám!
- Már mint...
- Légy a férjem! - néztem szemeibe komolyan ő pedig könnyes szemmel elpirult.
- Igor... - motyogta.