A cím kötelez

Az erő birtokában

- Ez a gyermek lehet az elemi varázsló, aki elhozza Amaris fénykorát. 

    Sharlotte királyné teljesen ledöbben a hallottakon. De még inkább megremeg, amikor meglátja a gyermeket. A koszos, foltos pokróc egy aranyhajú, mosolygós gyermeket rejtett. Szeme csillog, akár a zafír, teste parányi, alig lehet 2-3 éves. A királyné alig tud szóhoz jutni ámulatában. 

- Ha... Ha ez igaz, akkor bizonyára bizonyítékaid is vannak. 

- Igen, Felség! - feleli az asszony - először semmi jelét nem mutatta, azonban úgy 5 hónappal ezelőtt egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kapára akasztott kendőmbe belekapott a szellő. Messzire fújta, fel, egy magas fa tetejére. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy tikkasztó forróság volt, a semmiből jött a fuvallat, és ugyan olyan hirtelen el is tűnt. Akkor még nem tudtam, mi történt. A következő eset 3 hónappal ezelőtt történt. A gyermek éhes volt, de senkinek nem volt üres keze, hogy enni adjon neki. A gyermek látta, hogy a szekrény felső polcán tartom a neki szánt tejet. Mire észbe kaptam már a szemem előtt lebegett az üveg - meséli áhitattal teli hangon az asszony - Ettől kezdve több kisebb - nagyobb ehhez hasonló esemény történt. A gyermekeimmel csak ámuldoztunk. 

- Ha jól értem tehát, már hónapok óta tudsz a képességeiről. Miért csak most hoztad el hozzám? Vagy helyesebb lenne azt kérdeznem, hogy miért éppen most?! - kérdi gyanakvóan a királyné.

- Felségednek igaza van. Már hónapokkal ezelőtt rájöttem, hogy e gyermek nem hétköznapi. Azonban a képességeit mai napig nem ismerem. 

- Ezt hogy érted? - az asszony csak hallgat, mint aki nem biztos benne, hogyan fogalmazzon. Majd hirtelen így folytatja. 

- Először csak ilyen kisebb trükköket láttunk tőle: röptette a kisebb tárgyakat, a vizet mozgatta, míg már önmagát is a levegőbe nem emelte. Aztán egy őszi napon, amikor virágmagot vetettem a ház ablaka alá, meséltem neki, milyen szép lesz, amikor majd kinyílnak a virágok. Elmagyaráztam neki, hogy sok vízre, fényre és gondoskodásra szorulnak. Másnap, amikor kinyitottam az ablakot, a virágok ott tündököltek a napfényben. Először nem is tudtam, mi történt. Kivittem magammal a gyermeket, elvetettem még több magot, majd azt mondtam neki, hogy ezek még szebb virágok lesznek, ha kibújnak. Erre kacagott egyet, és a növények kibújtak és virágzásnak indultak. Hihetetlen volt! Gyorsan hívtam a két fiamat, az öszvérünket befogtuk, és elkezdtük szántani a földet, amikor beakadt az eke. A gyermek meglátta a kínlódásunkat, mire az eke kiszabadult, a föld pedig fel lett szántva. Elámultam! Megértettem, hogy az ereje nem csak a tárgyak mozgatásából áll, de fogalmam sem volt, meddig ér el. Oda mentem hozzá, és elmagyarázza neki, hogy a földet be kell vetni búzával. Megmutattam neki, mire gondolok, mire búza magok ezrei repültek mindenfelé. Majd azt is elmagyaráztam, hogy ha termést hoz, akkor finom cipót tudok sütni neki. Mire pár percen belül a föld egy részét aranysárga kalászok borították be. Nem tudta vagy nem értette, fogalmam sincs, minden esetre nem hozott termést az egész föld. Mi úgy vettük, hogy még túl kicsi ahhoz, hogy ekkora erővel bírjon. 

- Tehát, rátok köszöntött a jó lét - összegezte a hallottakat Sharlotte - Miért mondasz hát le róla? 

- Mint említettem, számomra is csak lassan vált világossá, hogy fogalmam sincs, milyen erőt is birtokol ez a gyermek - az asszony nagyot sóhajt, majd így folytatja - Egy héttel azt követően, hogy búzakalászokkal lepte be a földet, megjelent nálunk egy csapat útonálló.

- Útonállók?! Mégis kik voltak? Elszegényedett emberek?

- Nem hinném. Őszintén szólva, a kinézetük és a felszerelésük alapján háborús katonák lehettek, de ... nem a mi országunkból.

- Úgy érted, az ellenség nem tűnt el teljesen a vidékeinkről?!

- Igen, Felség! Bár nem hinném, hogy még mindig ugyanazon sereghez tartoznának. Szerintem a háború után nem volt hova menniük, vagy éppen nem akartak, és itt maradtak fosztogatni, könnyű prédára vadászni.

- Ezt a helyzetet azonnal orvosolnunk kell! Hányan voltak?

- Amm... nagyjából nyolcan lehettek.

- És mind túléltétek? Sértetlenül?! - kérdi csodálkozva Sharlotte.

- Igen. Neki hála - biccent a fejével a karjában tartott gyermek felé.

- Hogyan lehetséges ez? Beszélj!

- A gyermek megérzi, ha valami boldoggá tesz, ahogyan azt is, ha valami elszomorít. Megérezte rajtam, hogy nagy a baj. Az útonállók elkapták mindkét fiamat. Meg akarták ölni őket. Ételt és pénzt követeltek. Csakhogy nekem nem volt pénzem, de nem hitték el. Nem hittek nekem, mert látták a búzakalászokat a ház előtt. Mivel nem engedelmeskedtem, a lányomat akarták elvinni magukkal. Erre jobb fegyver híjján, kapát fogtam a kezembe, azzal támadtam rájuk. Persze semmi értelme sem volt. Könnyű szerrel legyűrtek a földre, majd fáklyát gyújtottak és a házra dobták, hogy porig égessék. Ekkor éles sikítás hagyta el a torkom, mire a föld is beleremegett. A zsoldosok elveszítették az egyensúlyukat és elterültek a földön. Majd hirtelen a tűz irányt változtatott, egyre csak közeledett a földön lévő férfiak felé. Rémisztő volt! A tűz mintha öntudatra ébredt volna. Engem és a gyerekeimet kikerült, de azok a zsoldosok... Ők nem élték túl.

A királyné megrökönyödve hallgattja a történteket. Az előtte levő nő csak sóhajt egy mélyet, majd folytatja.

- Ez a gyermek mentett meg minket. Ő irányította a tűzet. Ő remegtette meg a földet. Ő... ő egy igazi csoda. A hatalma, egy ilyen egyszerű asszonynak, mint amilyen én vagyok, fel sem fogható. De annyit megértettem, hogy az ereje, mely kezdetben csak vidám varázslatnak tűnt, sokkal hatalmasabb és veszélyesebb is. Felséges királyné! A jóslatnak őróla kell szólnia! Ő a mi megmentőnk, aki elhozza nekünk a fénykort a sötét háborúk után. Neki Felségedék mellett a helye.

A királyné még mindig nem tud mit felelni, így a nő tovább beszél.

- Ez a gyermek... Úgy szeretem, mintha a sajátom lenne. Annyi mindent köszönhetek neki! A háború után nehéz volt, de neki hála... már más a helyzet. Azonban önző dolog volna részemről kisajátítani a hatalmát, amikor az egész királyság javát szolgálhatná. Emellett... ez az erő... Még mindig nem tudom, pontosan milyen nagy is a hatalma. Azt viszont igen, hogy veszélyes. Nem csak az ellenségre nézve, hanem barátra, sőt, önmagára is.

- Ezt miért mondod? Történt más is? - kérdi Sharlotte visszatérvén a kábulat világából.

- A támadás éjszakáján a gyermek nem akart elaludni. Eloltottam a gyertyákat, mire ő újra meggyújtotta őket. Csak úgy a semmiből tüzet gyújtott. A gyertyák lángja azonban ismét életre kellt, csak úgy mint legutóbb, és megégette magát vele. Nagyon megijedt, és rémes sírásba kezdett. Majd hirtelen megremegett a föld, az ablaküvegek kitőrtek. Az egyik szilánk megsebezte a kisebbik fiam karját. Szerencsére sikerült lenyugtatnom, de... Ilyen többé nem fordulhat elő. Azon az éjjelen értettem meg, hogy nem csak másokon segíthet, hanem neki is segítségre van szüksége. Amit én... én nem tudok megadni neki. De Felséged, talán igen. Ezért hoztam el ide, a palotába. Már egy hónapja úton vagyunk. Szerencsétlenségünkre pont elkapott minket a fagy. Ha ma nem értünk volna ide a palotához, nem tudom mi tévő lettem volna. Nem mertem sehol sem megszállni vele, nehogy történjen valami baj. A hideg estéket sem tudtuk elkerülni, mert... azóta a gyermek nem használta többet a tüzet. Talán... trauma érte.

- Igen. Minden bizonnyal, megijedhetett. Jól tetted, hogy elhoztad őt nekem. Én majd vigyázok rá! Szerzek neki segítséget. És ha valóban őróla szól a jóslat, akkor hamarosan Amaris dicső fénykora újra a régi lesz.

- Akkor hát, magához veszi a gyermeket? - kérdi reménnyel telve a nő.

- Igen. Ha valóban az, akinek mondod, akkor magamhoz veszem, ő lesz a mi hősies hercegünk után az új koronaherceg. Ő lesz a mi Aeron hercegünk. Mintha csak a fiam küldte volna őt hozzánk, hiszen az ő erdejében találtál reá.

- Felséges asszonyom! A bocsánatát kérem, amiért közbe szólok. De attól tartok, félre értett valamit - mondja habozva az asszony - Ez a gyermek nem fiú, hanem leány - majd közelebb tartja a királynéhoz, hogy ő is lássa, valóban leánygyermeket tart a karjai között.