Nogärd

1.fejezet-A bukott király

A hatalmas szobában a sötétség fogócskázott az árnyékkal. A fény útját elzárta az ólómfal. Egy valaki tudott a szoba létezéséről és ő most bent tartózkodott. Felvette sárkánybőr kabátját, övére kötötte pénzes erszényét, majd a hátára vette a kardját. A férfinak sietnie kellett volna, de még maradt annyi ideje, hogy hosszú fekete haját kiszabadítsa a kabátja fogságából. Az egykori uralkodó már régóta tudta, hogy egy napon majd menekülnie kell saját otthonából, ezért is építette eme szobát.

Két évig tartott, míg elkészült. Egyedül dolgozott a rejtekhelyen, a bizalmasainak is hazudott hollétéről. De merre is van pontosan a főszereplőnk? Természetesen a palotájában, hiszen a lázadás alig negyedórája történt. Mivel sárkányokról volt szó, így titkos-szoba elhelyezésénél Nogärd figyelembe vette, hogy a népe tagjainak kiváló a szaglása. A férfi az árnyékszék szomszédsága miatt a száján keresztül vette a levegőt.

Egy dolog volt még, amit nem pakolt el kabátja zsebébe, azt gyorsan megragadta és elrakta a melléhez. Az ajtó kitárult, közvetlen előtte az illemhellyel.

Magában elmotyogott egy varázsigét, hogy ruháját megvédje az ürüléktől, majd belevetette magát a csatornába. Bakancsa alatt csúszott a gőzölgő sár, ahogy szaladt a palota alatt húzódó csatorna-mocsokban.

Órákig menetelt friss levegő nélkül az egykori király. Mindenhonnan ömlött a barna anyag, Nogärd nem foglalkozott vele. Egy dolgon gondolkozott, hogy miért most történt az egész?

Ötvennyolc évet volt a sárkányok vezetője, sok belső lázadást levert és még annál is több háborút vitt győzelemre. Éhínség nem pusztított, aszály sem volt ez idő alatt. Jól tudta, hogy egyetlen egy dolog miatt taszították le a trónról: soha nem alakult át az igazi lényévé, mindig a gyenge ember formájában járt, aludt, harcolt. Nem tartották nemes sárkánynak, csak gőgös keyevnek, ki uralkodhatott az általa utált faj fölött. A szeretett népe nem is tévedhetett volna nagyobbat.

Ó, igen. A keyev nép. Az emberek azon csoportját hívják így, akik a különböző mágikus lényekre vadásznak. Több generációra nyúlik vissza a történetük, talán háromezer éves is lehet. Nem önszántukból lettek gyilkos nép, hanem mert a többi lény lenézte az embert, egyesek pedig ételnek tekintették. Nogärd népe is sokáig úgy gondolta, hogy ezek a kétlábon beszélők ízletes lakomának való nyer húsok. Az étel felfalta az étkezni vágyót.

Az hetvenkét éves félvér minden szövetségesét elveszetette, de nem csak a katonáit, a szolgáit, a népét, de még a szeretőit is. Negyed óra és egy élet munkája oda lett.

-

Sokáig tartott, ameddig kijutott az erdőbe. A hold fénye eltakarta az érzelmektől vegyes arcát. Szíve fájt, de tudta, hogy ezt az egészet a büszkeségének köszönhette.

Lassan sétált a hulló ágak alatt, a vihar zenéjére táncoltak a lombok és ő magányosan kikerülte a bálozókat. Zúgott a feje, ahogy az események újra és újra lejátszódtak a fejében, ahogy a katonái beözönlöttek a tróntermébe és a tanácsosai a népe elárulásával vádolták. Nogärd rájuk mosolygott és gőgösen felelt a vádra. „Áruló? És mit tettem ellenetek? Ne is válaszolj főtanácsos, tudom mit felelnél: egy korcs ne vezesse a fajtiszta dögöket." Ezt követően a teremben lévő sárkányok a királyukra támadtak, a férfi felnevetett és egy félmosolyt követően gyengéden annyit mondott, hogy állj, mire a cselszövő népség megdermedt. Nogärd lesétált a trónemelvényről, nem sietett, végignézett egykori bajtársain, majd kitárta a terem ajtaját. Tudta, hogy a varázslat rövid ideg tart ki, de drámai kilépőt szeretet volna. Lassan megfordult és a mosoly az egész arcát beterítette miközben a főtanácsos elé dobta a koronáját, kecsesen meghajolt és a puccs kitervelőjével nézett farkasszemet. Uraim, öröm volt Önöket szolgálni. Mivel nincs rám szükség, ezért távozom! Egy gyengéd mozdulattal bezárta a trónterem ajtaját-aminek megmozdításához két sárkány szükséges-,majd felkereste az árnyékszéket.

A Nap letaszította a trónjáról a Holdat és a biztonságot nyújtó sötét eltűnt. Nogärd egész éjjel gyalogolt megállás nélkül, tudta, hogy merre tartott, hiszen régóta ismerte az utat, miközben elméjébe megjelent a múlt emlékei közül a jövőképek sokasága, addig sorsán őrülten nevetve támaszkodott meg egy fa törzsében.

-

Az üres sötét teremben egy fiatal nő volt a padlóhoz láncolva. Mosolya félelmet keltő gyönyörrel terítette be hófehér bőrét. Élénkpiros szemei felmérték a vendéget, aki dühösen indult a nő felé. A férfi megállt a fogollyal szembe és a tekintete a fehér tincsek mögé bújt szempárra szegeződtek.

-Mit szeretnél, démon? - kérdezte Nogärd a nőtől.

A démon arca eltorzult, majd újból visszanyert kecses formáját. Nem tagadta, hogy élvezte a férfi idegességét, de már kezdte unni az egykori király egysíkú érzelmeit. Mindig dühös vagy ideges volt, hiányzott a démonnak az a régi gyermeki tekintett, amit könnyek áztattak. Ezeket gondolva a nő hangosan felsóhajtott, majd gyengéd hangon megszólalt.

-Nem is hiányoztam? - próbált szomorúnak tűnni. -Régen sokat kerestél...

-A lényeget, ha kérhetem!

Nogärd idegesen dobolt a lábával, miközben karjait keresztbe tette. Arra gondolt, hogy miért nem virrasztott még több napot, aztán eszébe jutott, hogy egyhete most aludt először. A démon, azért tudta magához vonzani a tudatát.

A nő kacéran rámosolygott és nyájasan kezdett a mondandójába:

-Szegény gyermek, és ez még csak a kezdet! -sóhajtott. -Szabadíts fel és hatalmasabbá teszlek, mint...

-Elég-suttogta maga elé a férfi. -Nem kell tőled semmi, vagyis egyetlen egy valami...Csend.

Nogärd leült a földre és behunyta a szemeit, nem volt kíváncsi a vörös szempár megjátszott érzelmeire. A férfi kizárta a fejéből a démon irritálóan magas vinnyogását és a felébredésre koncentrált.