Az áldás

4 0 0
                                    


Nagy nap ez a mai Annadon népének. Lynfoa, Anfaghar asszonya világra készül hozni gyermekét. Már nagyon várják az ifjú harcos érkezését, hiszen az asszony sokat gyengélkedett terhessége alatt, innen biztosra tudhatják, fiú születik. Szüksége volt anyja erejére, amit magáévá tehet és majd felhasználhat a csatatéren. Nem volt könnyű Lynfoa dolga, hiszen a kis vitéz 12 órán és egy kecske fejésén keresztül vívott anyjával harcot, hogy kényelmes méhében maradhasson. A bábaasszonyok ijedten súgtak össze, mikor vezetőjük kezével világra segíteni kezdte a gyermeket.

-Hajjal születik! -Fordult oda a többiekhez, kik mint üres tér visszhangja zengték egymás közt a hírt.

-Mit mondasz? -Nyögte két tolás között Lynfoa fájdalmában, de választ nem kapott. Már olyan közel volt, hogy megszülessen és elmúljon a fájdalom. Semmi kétség, erős vitéz lesz belőle. Édesapja nyomdokaiba lépve pedig kiemelt helyet foglalhat el a Valhallában. Már tényleg nem kellett sokat várni, és a gyermek már kint is volt... Megkönnyebbülés ült ki a fiatal anya arcára, mely egyben izgatottság is volt, hiszen olyan hamarosan találkozhat fiával. A bábaasszonyok ismét összesúgdolóztak, miközben törölgették az újszülöttet és köldökzsinórjától fosztották meg.

-Egészséges, gyönyörű kislány. -Nyújtotta át mosolyogva, de kissé félve az asszony a gyermeket édesanyjának. Az először felhúzta szemöldökét, hiszen lehetetlen, hogy leánya szülessen. Olyan gyönge volt míg szíve alatt hordozta! De aztán meglátta a kislányt, és azonnal szerelmes lett belé. Magához vette és mellére fektette a mesztelen gyermeket, ki anyjának testének melegét megérezve azonnal lenyugodott féktelen sírásából.

A kisbaba válláig fejecskéjére simuló, vékonyka világosszőke hajjal rendelkezett, amely igen rendhagyó eseménynek számított. Azt mondják, csak az istenségek születnek hajjal. Hiszen az ember ereje a szőrzetében és a hajában van, így ha egy csecsemőnek haja van, az, akármilyen nemü is legyen a gyermek, ünnepelt. A sápadt, hófehér bőrű kisbaba hatalmas tenergkék szemeivel értelmesen pislogott anyjára. Megintcsak érdekes esemény, egy kisbaba születése után azonnal nem nyitja ki a szemét. Főleg nem pislog. Még maga Lynfoa is megijedt, hogy oly frissen született gyermeke beteg, azonban féltő ösztönei hamar lenyugodni látszottak. A bábaasszonyok sem aggodalmaskodtak, bár súgdolóztak egymás között ahogy az jó asszonyhoz illik, inkább csak türelmesen várták az anyuka első szavát.  Mielőtt kiejthette volna száján Anfaghar sietett be izgatottan a szobába. Felesége felé emelkedve ámult a leányon, bár kicsit csalódott, hogy nem fia született az isteni áldás bizony isteni áldás. És a leány gyermek nevének joga az édesanyához tartozik.

-Olyan okos a tekintete... Olyan csendes már most és nézze Kedvesem, az istenek megajándékozták! Freyja maga ajándékozott meg engemet, hogy egy ily isteni gyermeket hozzak világra! Tudom is mi lesz a neved kincsem... -A szobában tartózkodó összes ember kissé összefonta karjait, az asszony további szavaira éhezvén, türelmetlenül.- Üdv közöttünk, fiatal Tyria!

***

Teltek, s múltak az idők. Tyria, a fiatal leány, kinek neve istenit, bölcset és áldottat takar, napról napra egyre inkább rászolgált ily nemes névre. Vidám volt és kedves, csendes és megfontolt. Mindent mihez hozzákezdett oly nagy gonddal intézett, mintha csak saját kecskéjét fejné és minden emberrel és állattal kegyelmes volt és őszinte. Egy hazugság vagy füllentés nem hagyta el sápadt ajkait, se maga se mások védelmére sem, bár mindig oly óvatosan formálta véleményét, nehogy az akárkinek fájdalmat okozzon. Ha nem tudott igazat mondani inkább hallgatott. Keveset evett és gyengécske allkat volt, de okossága és fürgesége kárpótolta.

Mikor a kislány alig volt talán 3 és egy negyed esztendős, és mikor Lynfoa ismét teherbe esett nagy meglepetés érte a falucska népét. Tyria magányosan üldögélt az egyik fa árnyékában, hogy nyári napsütéstől védje magát, amikor látta egy szomszédasszony fiacskáját elcsúszni a frissen felolvadt déren. Azonnal hozzá sietett, és bár az ifjú, makacs harcos tiltakozott, hogy a kislány ne érintse meg, fel tud ő kelni magától is Tyria csak a sebesült gyermek vérző térdére helyezte csöppnyi kezét. Annak nyomán a fiú fűfoltos bőre egyszeriben isteni fényben kezdett ragyogni, és csak ragyogott ragyogott szüntelen. Mindnéhányan köré is gyültek az eseményeket látva, oly csodálattal és valahol, mélyen félelemmel fürkészték az eseményeket, egynéhányan megmukkanni sem mertek. Még maga a dacos fiú sem merte kiereszteni lélegzetét, hiszen tán csak Odin tudja mi fog akkor történni. Mikor Tyria elemelte tenyerét a fiú lábáról, az szinte nyomtalanul ép és sértetlen volt. Egy kis száraz vér éktelenkedett a tett helyszínén, emlékeztetve és biztosítva mindenkit arról, hogy a látottak bizony tényleg megtörténtek, és nem csak egy játékos szellem szemfényvesztése vagy egy zabolátlan álom az amit láttak. A fiú, a kemény fejű Ojhart szíve is meglágyult a pillanatban, hiszen a bolond arcocskája hamar elpirosodott Tyria tiszta és ártatlan tekintetéből. Ahogy ott állt és mosolyogva felsegítette a fiút az egész bagázs csak ámult.

-Így nyi! -Kiáltotta fülig érő szájjal hosszú, akkor már lapockájáig érő szőke haját arcából elsöpörve.

Nem késlekedett sokat Lynfoa, siettek egy, az istenekhez közel álló harcos férfihez, kinek tudásából a falu táplálkozott a mindennapokban, amikor történeteket vagy jóslatokat akartak hallani. Tiszta, napvilágította sárga ünneplő ruhácskába öltöztették és haját befonták a gyermeknek. Lynfoa, szíve alatt az új csöppséggel járult a férfi elé kézen fogva kislányát, kire oly büszkén mosolygott.

-Mi szél hozta erre asszony? -Kérdezte az öreg, ősszakállú férfi, kihez hasonló nem volt sok a vidéken.

-A leányom Tyria!

-Had találjam ki, rosszcsont volt és eképp akarja büntetni? Mit tett kedvesem, fiúkat puszilgatott, esetleg lopott a kamrából vagy letörte a legfiatalabb vesszőt? El kell keserítsem, az istenek nem büntetnek ily csekély bű...

-Mélyen tisztelt uram, bocsásson meg, hogy félbeszakítom de rossz irányban keresgél. A kislányom nem rosszcsont és még véletlen sem akarnám büntetni az én kis drágámat... Mélyen tisztelt uram, azthiszem a kislányom egy isteni gyógyító! -Kiáltotta az asszony boldogságtól túlcsordulva, azonban a férfi nem tűnt ilyen hamar ilyen lekötelezettnek.

-Isteni gyógyító aszondja? -Kezdett idegességében fel s alá járkálni az ember.- Mégis miből gondolja ezt?

-Meggyógyította egyetlen érintésével egy kisfiú súrlódott sebhelyét. Isteni fénnyel világított keze a fiú bőre felett és erre bizony fél falu a tanú! Az én drágám különleges. -A férfi maga gondolataiba mélyedve ült le és nyúlt egy korsónyi mézsör után. Tyria mindeközben csak szófogadóan, csendesen állt anyja mellett kinek kezét félve fogta és szoknyája alatt bujkált.

-Gyere ide gyermekem! -Nyújtotta kezét mosolyogva, barátságosan a férfi mégis Tyria félve, viszakodva fogadta csak el. Barátságosan fejét simította, miközben alapos pillantást vetett rá. Különleges, puha haját vizsgálta, gyenge termetét és hó bőrét nézegette.- Valóban méltó gyógyítónak. -Helyeselt a férfi.- De mégis valami furcsa benne.

-Mi az? Mi a baj vele? -Hirtelenjében az asszony kétségbe esett, hisz ily rossz hírre azért nem számított. Inkább kapja azt a hírt, hogy valami rossz, mintsem azt, hogy valami furcsa.

-Úgy hiszem jó gyógyító fog belőle válni. Azonban érzek a sorsában valamit. Valami furcsát. -Pár néma pillanatra megakadt.- De lehet már csak az érzékeim tompultak. Úgy hiszem minden csak az elmém játszott velem.

Tyria: Hel átkaWhere stories live. Discover now