Védett ütés

5.rész

Elszakadt. Korán reggel van, és a karkötőm megadta magát. Ez az egyetlen ami megmaradt anyukám után. Egy arany lánc, ami a szívemet tartotta össze de elszakadt. Pont ahogy a lelkem is, ebben a pillanatban. Anyukám rákos volt, és mindössze 10 éves voltam amikor elveszítettem őt. Elveszítettük. A korházban, ez volt az egyetlen kézzel fogható dolog amit kitudtak adni, és apukám nekem adta. És most ez sincs. Itt ülök az ágy szélén, és úgy érzem ez nem is én vagyok. Szétestem röpke pár perc alatt. Eszembe jutottak a régi emlékek vele kapcsolatban, és észre se vettem, hogy patakokban folynak a könnyeim, a csuklómat fogva.
Visszaemlékezés:
Úgy szeretek homokozni. Mikor anyuci elhoz az oviból, mindig ki jövünk és játszhatok a barátaimmal. Általában homokozunk vagy hintázunk, addig anyuci beszélget pár emberrel.
-Gyere kincsem, most már menjünk haza- jött közelebb a mama, de én meg se próbáltam ráfigyelni, inkább építettem tovább a kis tornyomat. Egyszer én is egy ilyenbe szeretnék lakni a hercegemmel aki Herkules lesz. Hihi.
-Rendben anyuci-fogadtam szót, és megfogtam a kezét. Mindig olyan puha a keze, amivel simogat. – Nekem is lehet majd kendőm?-ugrándoztam a talajon. Tetszett a mami fején a kendő, nekem is adhatna egyet.
-Remélem nem kicsim-sóhajtott halkan, de én rá se figyelve csak ugrándoztam tovább...
Visszaemlékezés vége
Akkor nem is sejtettem, hogy beteg és annyiszor nem viselkedtem jól. Próbáltam összeszedni magam, és lemenni a konyhába hogy igyak egy kávét. Oké, nagy levegő. Nem figyeltem senkire, azt se tudtam van-e valaki a házban esetleg Áron elment-e. Csak szellemként akartam közlekedni, de úgy érzem nem sikerült.
-Hé, minden oké?-fürkészett gyanúsan Áron. Úgy éreztem neki mentem valaminek, de akkor csak ő volt az.
-Persze-bólintottam, és továbbra is haladtam a konyha felé. A pohár amit leakartam venni ripityára tört. Tehát, akkor levettem csak nem sikerült megtartani. Oké, nem baj, veszek másikat. Több kevesebb sikerrel de sikerült csinálnom is egy kávét, és leültem a pulthoz. Áron úgy figyel, mintha tegnap óta megzakkantam volna ami valljuk be kicsit igaz is. Leült elém, és csendben várt. Hogy mire? Lehet arra, hogy elmondom mi történt, vagy lehet arra vár hogy kérdezgessem. Nem tudom, de valamiért az első opciót választottam.
-Elszakadt a karkötőm-motyogtam halkan, miközben fészkelődtem a helyemen. Kényelmetlen egy szék, vennem kéne másikat. Ezt megjegyzem.
-Látom, hogy nincs rajtad-bólintott, és várt.- biztosan meglehet csinálni-próbált nyugtatni, amivel teljesen az ellentétjét érte el.
-Az nem ugyanaz-kiabáltam rá a semmiből, és felálltam a székből majd járkálni kezdtem. Nem lepődött meg annyira, biztosan számított a reakciómra. Pontosan annyira mint amennyire én tegnap. Csak járkáltam oda vissza, és a könnyeim úgy folytak mintha patak lenne. Közelebb jött hozzám, majd egyszer csak elém állt így megakadályozta a szinte már futásomat a lakásba. Ránéztem, és vártam. Vártam, hogy mondjon valamit pedig itt ennek fordítva kéne lennie.
- Nem vagyok pszichológus, nem fogok jegyzetelni, se felvenni a beszélgetést. Nem tudom, mennyire megy mélyen a téma de tudd itt vagyok- idézte ugyanazt a pár sort amit én mondtam neki tegnap.- Te segítettél tegnap, így most én jövök baba. Mondd mi bántja a lelked.- simított el egy tincset az arcomból, miközben megnyugtatóan simogatta az arcom. Én csak néztem rá, könnyektől ázott szemmel majd egyszer csak ennyi volt. Nem tudtam tovább tartani magam, és kitört a zokogásom. Ennyi év után is képes fájni, pedig azt hittem már nem fog. Igen, lehet ez csúnya dolog. Tudom, hogy az édesanyámról van szó de azt hittem ebben a 16 évben már túl estem mindenen. Ami valószínűleg így is van, ezt az apróságot kivéve.
Leültetett a nappaliba(okos húzás, még a székről is lecsúsznék jelen pillanatban) és most ő várt. Rám. Hogy mondjak bármit, és könnyítsek a lelkemen.
-Anyukámé volt-húzogattam a pulcsim úját miközben próbáltam nem rá nézni- ez volt az utolsó ép dolog ami hozzánk került. 16 éve van rajtam, és sose gondoltam hogy egyszer nem lesz. Nyilván meg lehet csinálni, de akkor sem lesz ugyanolyan-motyogtam, és próbáltam felfogni azt amit mondtam.
-Mi történt anyukáddal?-nem mondanám, hogy tapintatos kérdés volt de úgy éreztem nem is volt bunkó. Jól esett, hogy nem bánik velem másképp mint eddig.
-Rákos volt-sóhajtottam, majd belenéztem a szemeibe. Láttam a fájdalmat benne, de mégis inkább az aggódást. Aggódik értem? De hát miért? – 10 éves voltam, amikor elment. Nem kell sajnálnod kaptam belőle eleget. Majd megyek és megcsináltatom-szipogtam még kicsit, majd felálltam hogy öntsek magamnak egy pohár vizet. Hát ez se maradt sokáig a kezemben, de hála istennek nem azért mert leejtettem hanem mert Áron kivette a kezemből és maga felé fordított. Pontosítok. Egy tized másodperc alatt már a pulton ültem, míg ő maga a lábaim között állt és nézett rám. Oké, kicsit meleg van nem? Eddig a sokktól akartam elájulni de most ettől a mérhetetlen nagy vágytól és feszültségtől ami köztünk van. Semmi baj, levegő be, levegő ki, levegő be...
-Ebben a két kicseszett napban, te segítettél nekem. Jobbat mondok-tartott hatásszünetet, hogy összeszedje a gondolait- az egész életemben nem akartak ennyit segíteni mint amennyit te-nézett a szemembe, miközben az egyik hajtincsemmel játszott . Luca, fújd már ki azt a nyamvadt levegőt te jó ég!!- Szóval mondok valamit baba.
-Oké-nyögtem ki halkan, és remélem nem látta rajtam hogy kipirosodtam. Hülyeség, fixen látta, és belül jót mosolyoghat rajtam.
-Ameddig le nem zajlik az ügyem, együtt fogunk megoldani mindent. Kölcsönösen segítünk egymásnak- suttogta szinte már a számra. Levegő be-levegő ki!
-És mi lesz utána?-kérdeztem rá arra, ami a legjobban fúrta a szívemet. Úgy zakatol, hogy azt hiszem az egész város hallja amit kötve hiszek.
-Utána?-húzta félmosolyra a száját, majd oldalra nézett-utána komolyabbra fordítjuk a dolgokat, baba. Együtt megoldjuk, oké?-kérdezett rá újra, de ezt szinte meg se hallottam. Azt mondja komolyabbra fordítjuk. Oké de melyik részét is? Az ügye így is elég komoly. Talán benne is megmozdult valami irántam? Ez lehetséges? Hisz két napja se ismerjük egymást, de olyan közel van a számhoz hogy azt hiszem mindjárt megcsókol. Bólintottam a feltett kérdésére, amire kaptam egy szájra puszit. Oké, tessék??? Ne szívd a vérem, hanem rendesen csókolj meg! Hékás.
Sokkolva hagyott itt a konyhapult tetején, míg én magamba felháborodtam tettén. Hisz ezt kéne tennem, és nem örülnöm ugye? Gyorsan az órára néztem, ami még csak 13:30-at mutatott, így arra gondoltam jobb ha felhívom az egyetlen barátnőmet...

Remélem tetszik a történet, én mindenesetre nagyon megszerettem már a 
szereplőket : ) 
Tiktok: vorosfeny_

Itt néhány spoilert is találhattok.