Búzavirág

Előszó

Egész kilencedikben nem találtam meg azt a nagybetűs Legjobb Barátot, akit kerestem. Nyilván, barátkoztam, de egy lánnyal sem találtam meg úgy a közös hangot, senkivel nem csiszolódtunk össze annyira, senkivel nem egészítettük ki egymást úgy, ahogy én azt szerettem volna. Mindig éreztem valami olyat, hogy ez nem az igazi, én nem ezt keresem.
Aztán tizedik elején jött egy új osztálytársunk. És ő lett az a legjobb barát, akit mindig is kerestem. Aki a másik felem, a lelki társam. És ő nem lány, hanem fiú. És így is  jobban kijövök vele, mint bárki mással, mint bármelyik lánnyal eddig.
Úgy kezdődött az egész, hogy mellém ültették, így kénytelenek voltunk beszélgetni egymással. Aztán egy idő után már nem kényszerből beszéltünk, hanem mert egyszerűen szerettünk beszélgetni. Kiderült, hogy ugyan az a kedvenc színünk , kedvenc zenekarunk és a kedvenc zenénk is. Átjárkáltunk egymáshoz, sétáltunk együtt, ha nem tudtunk találkozni, akkor telefonon beszéltünk órákat, és bele sem akartam gondolni, hogy ennek valaha is vége legyen. Boldog voltam, boldogabb, mint bármikor eddigi életemben. Közben összebarátkoztam a nővérével ,így lett egy barátnőm is. És végül ő ébresztett rá arra, amit addig nem mertem,vagy nem akartam bevallani magamnak.
Egy beszélgetésünk alkalmával szóba került a fiú téma, megkérdezte, hogy van-e barátom. Amikor azt mondtam, nem, nagyon meglepődött.
- És nem is vágysz kapcsolatra? Nem érzed úgy, hogy hiányzik valami vagy valaki az életedből?
- Nem. Teljesnek érzem magam és az életem, úgy érzem, hogy megvan mindenem, amire vágyom.
Erre elgondolkodott. Hosszúnak tűnő percekig csak nézett maga elé, majd végül rám nézett, és óvatosan megkérdezte:
-Ez azóta van így, hogy megismerted Milánt?
-Igen. Amióta őt ismerem, és amióta a barátom, úgy érzem, megvan mindenem. Boldog vagyok mellette. Tényleg. - mondtam, és észre sem vettem, de közben mosoly terült szét az arcomon.
-És... Dorci, biztos, hogy csak barátként tekintesz rá? - tette fel a kérdést, mire bennem megállt az ütő. - Látom, hogy milyen vagy vele, szinte folyton mosolyogsz. Csillog a szemed, amikor ránézel, de nem úgy, mint amikor az ember büszke valakire. Hanem úgy, mint amikor... szerelmes. - mondta ki, miközben óvatosan rám pillantott.
Lefagytam, és a gondolatok őrült tempóban kezdtek száguldozni a fejemben. Szerelmes lennék Milánba ? Nem, nem, nem, ez képtelenség. Szeretem, persze, de csak barátként. Viszont imádom, ha rám mosolyog, imádom, ha megölel, imádom, ha puszit ad, imádom az illatát... De mindezt csak... Lehet ennyire szeretni valakit, csak barátként? Nem, azt hiszem, nem. És azt hiszem, én többet akarok. De én nem akarom elrontani a barátságunkat, azzal, hogy beleesek! Vagy már késő, igaz? Igen, azt hiszem, késő.
-Beleestem - suttogtam magam elé - Szerelmes vagyok a legjobb barátomba! - suttogtam egyre kétségbeesettebben, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
-Igen, én is erre gondoltam - mondta halkan Alíz, majd nem szólt többet, magához ölelt, nekem pedig eleredtek a könnyeim.