Búzavirág

6. fejezet

November 20.

Végigsírtam az éjszakát.
Amikor épp elaludtam volna, újra és újra eszembe jutottak Milán szavai, és újra elszorult a torkom.
Gondolataim egy percre sem hagytak nyugodni. Egyszerűen nem lehet ilyen. Nem, nem és nem. Ez nem az a Milán, akit én szeretek. Mintha kicserélték volna. Nem fér a fejembe, hogy miért támadt így nekem.

Az ébresztő kinyomása után kivételesen azonnal felkelek, mivel úgy is ébren voltam már. Alig bírok lépni a fáradságtól, mivel alig aludtam egy órát, de azért kivonszolom magam a fürdőszobába. Ahogy belenézek a tükörbe, újra sírni támad kedvem a borzalmas látványtól. Szemeim vörösen csillognak, és óriási fekete karikák éktelenkednek körülöttük. A bőröm olyan sápadt, mintha egy hulla nézne szembe velem. Szuper.
Két lehetőségem van: vagy a fejemre kenek egy kiló sminket, hogy hasonlítsak egy emberre, vagy egyszerűen itthon maradok. Hát, hogy őszinte legyek, az utóbbi opció jelentősen vonzóbb.
Végül mégis a smink mellett döntök, akármennyire is utálom kimázolni magam, a szükség nagy úr. Azonban a látvány egészen tetszik: a bőröm sima, nem is fénylik, és nem látszanak az elvakart pattanások sem. Ettől egyből jobb lesz a kedvem, így felviszek egy kis szempillaspirált és halvány rózsaszín szájfényt is. Egész jó lett a végeredmény. De ahogy eszembe jut, hogy miért sminkeltem ki magam, újra elkomorodok. De Milán nem láthatja rajtam, hogy mennyire fáj ez az egész. Úgy kell tennem, mintha semmi se történt volna.
Egy halvány rózsaszín blúzban és fekete farmerben sétálok le a lépcsőn,  és bár sok étvágyam nincs, azért elrágok egy almát.

A suli felé ballagva üvölt a fülemben a Green Day, ami jelen helyzetben nem segít sokat a hangulatomon, de inkább az, mint a csend. Azt nem bírom. Beugrok egy kávézóba, ami egyáltalán nem jellemző rám, és kérek elvitelre egy tejeskávét. Valamivel muszáj ébren tartanom magam, és inkább ez, mint az energiaital.
Lassan lépkedek fel a lépcsőn, és csigatempóban teszem meg a kemény három lépést az ajtóig. Nem akarok bemenni. Mi van, ha már itt van? Köszönjek neki vagy ne? Jézusom, egyáltalán leülhetek mellé? Végül nagy levegőt veszek, és kinyitom az ajtót. Elönt a megkönnyebbülés, mikor látom, hogy csak Bogi, Martin, Bia és Rajmund ülnek a teremben. Utóbbira igencsak meglepődve nézek, mivel 7:55-nél előbb sosincs itt.
- Jó reggelt - köszönök általánosságban mindenkinek, majd a padom felé tartva megkérdezem a kócos hajú srácot.
- Hát te? Kidobott az ágy?
- Nem, csak puskát kell írni - válaszolja, majd az értetlen fejemet látva hozzáteszi - Töridoga lesz, első óra.
- Ó, hogy az a... Hogy a francba felejtettem el? - kapok a fejemhez, majd a cuccomat ledobva veszem is elő a füzetemet. Közben rájövök, hogy azt sem tudom, miből írunk, így ezt is megkérdezem gyorsan, majd nekiállok átolvasni.
Minden alkalommal, mikor nyílik az ajtó, ezerrel dobogó szívvel kapom fel a fejem, majd mikor látom, hogy nem Ő az, visszfordulok a füzetem felé. Egy idő után ránézek a telefonomra. 7:55. Hol van? Ilyenkor már rég itt szokott lenni.
- Milán nem jön? - kérdezem hátrafordulva Rajához és az időközben megérkező Dávidhoz.
- Nem tudom, nem mondta - vonja meg a vállát Dávid, majd szőke haját hátrafésülve a homlokából folytatja a puskaírást.
- Miért, nem beszéltetek? - kérdezi Rajmund meglepődve.
- Nem, nem írt semmit - sütöm le a szemem. És én sem kerestem, teszem hozzá magamban. Újra felrémlik előttem, ahogy tegnap kiviharzott a házból. Szorítást érzek a mellkasomban, ahogy eszembe jut, amiket a fejemhez vágott. Én nem így érzek. Jobb lenne, ha egy ideig nem találkoznánk. Most akkor nem fog suliba jönni, csak hogy ne találkozzunk? Nem, ezt biztos nem tenné meg, nem lógna csak ezért.
- Lehet, hogy csak késik - vonom meg a vállam végül, és ebben a pillanatban be is lép a tanár a terembe.

Hetedik óra után csalódottan és értetlenül sétálok hazafelé. Nem jött be a suliba. De miért? Ennyire nem akar látni? Engem kerül? Vagy csak beteg? Nem, tegnap nem volt semmi baja. Ennyire elrontottam volna? Igen, valószínűleg ezzel sikerült elcsesznem mindent.
Pedig szeretem. Szeretem. Nem veszíthetem el. Nem, azt nem bírnám ki.
Könnyek kezdik szúrni a szemem. Ő képes lenne eldobni a barátságunkat, képes lenne eldobni engem? Pedig azt hittem, fontos vagyok neki. Eszembe jut a tegnap reggel. Ahogy a kapuban várt. Ahogy megölelt. Ahogy megpuszilta a nyakam. Megborzongok az emlékre. Abban volt valami, az sokkal több volt, mint egy egyszerű puszi. Tehát igenis jelentek neki valamit. De vajon mit?
Én nem adom fel, nem engedem el így. Hazaérve könnyes szemmel veszem elő a telefonom, és megkeresem a számát. Gondolkodás nélkül nyomok rá a nevére. Nem veszi fel. Egyre jobban sírok. Írok neki egy üzenetet, hogy mindenképp hívjon fel. Hosszú percekig nézem a képernyőt, hátha válaszol, de még csak meg sem nézi.
Ledobom a telefont a cipősszekrényre, majd a bejárati ajtónak dőlve lecsúszok a padlóra, és hagyom, hogy magával ragadjon a bánat.