Búzavirág

5. fejezet

November 19. (Pt. 3.)

A plafont nézve, teljes sötétségben fekszem az ágyamon, miközben könnyeim patakokban folynak le az arcomon, eláztatva a párnámat.
Hogy lehettem ilyen idióta?
Tényleg elhittem, hogy meg fog csókolni. Elhittem egy percre, hogy többet érez irántam. Hogy ugyanúgy érez, mint én.
Meg anyának is nyilván akkor kell hívni... Ha nem szólal meg a telefon, talán megtörtént volna. Talán megcsókolt volna, és nem az lett volna a vége, hogy elrontjuk a barátságunkat, hanem az, hogy egy sokkal szebb dolgot hozunk létre belőle.
De már mindegy. Már minden mindegy.

*Délután*

- A francba már - motyogom halkan - Bocsi - suttogom, miközben óvatosan lemászok  Milán öléből, hogy megnézzem, kit tisztelhetek a pillanatot megzavaró ember személyében. Anya. Normál esetben örülnék, hogy hív, na de most... Kicsit hezitálok, hogy felvegyem-e, de végül inkább mégis a zöld ikonra nyomok rá.
- Szia - szólok bele a telefonba.
- Szia kicsim - hallom meg anya hangját - Hogy vagy? Minden rendben?
- Persze, minden okés, csak... most nem a legalkalmasabb - mondom kínosan pillantva az ágyamon ülő fiú felé.
- Miért? Minden rendben? Vagy... van ott valaki esetleg?
- Igen... Itt van Milán.
- Ó, bocsánat. Akkor majd hívj, ha ráérsz, rendben?
- Persze, majd hívlak estefelé. Puszi - köszönök el, majd kinyomom a hívást.
Visszalépek az ágyamhoz, és közben látom, hogy Milán végig engem néz. A szám szélét rágva gyorsan átgondolom a dolgot, és végül csak leülök az ágy szélére. Kínos csend áll be közénk. Nem tudom, mennyi idő telt el így csendben, de egyszer csak óvatosan hátrafordulok hozzá.
- Figyelj... - kezdem, de magam sem tudom, hogy mit is akarok mondani neki.
- Hagyd - mondja halkan, miközben kicsúszik az ágy szélére mellém.
- Mi? Micsodát? - kérdezem értetlenül.
- Nem kell mondanod semmit. Csak felejtsük el. Hülye voltam, ennyi.
- Most miről beszélsz?
- Ne játszd, hogy nem érted. Arról beszélek, ami az előbb történt. Bocs. Nem tudom, mi ütött belém, nem bírtam magammal. Sajnálom, többet nem fordul elő.
- De... én nem mondtam, hogy baj. Nem láttad, hogy én is...?
- Csak vágyból csináltuk volna. De nem szeretetből, ebben biztos vagyok. Ne csináld már, tudom, hogy olyan vagy Te is, mint minden tizenhat éves lány. Nincs barátod, nem is volt még. Vágysz arra, hogy megcsókoljon valaki, vágysz az érintésre. Vágysz arra, hogy szeressenek. Vágysz arra, amire mindenki ennyi idős korban. Én is vágyok ezekre. Csak egy pillanatra összekevertem ezt a vágyat a szerelemmel. Bocsi, hiba volt.
   Szavaitól megáll bennem az ütő. Komolyan? Most komolyan? Ezt hogy volt képes így a szemembe mondani? Összefacsarodik a szívem. De ha így játszunk, akkor hát legyen így.
- Igazad van. Akkor nyilván már több, mint egy éve összekeverem a vágyat a szerelemmel - mondom halkan szinte suttogva, és közben rá sem merek nézni.
- Hogy mi? Mi van? - kérdezi, és hallom a hangján, hogy ezen most meglepődött.
- Ahogy mondtam. Értsd, ahogy akarod.
   Visszatér a csend. Még mindig nem merek ránézni, de érzem magamon a fürkésző tekintetét. A szívverésem olyan gyors, mint még soha. Izzad a tenyerem, és úgy érzem, menten elájulok. Szaporán veszem a levegőt, kezdek szédülni. Nem bírom ezt a csendet. Nem bírom, hogy nem tudom, mit gondol arról, amit mondtam.

Hirtelen feláll mellőlem.
- Mennem kell - mondja, és máris az ajtó felé indul.
- Mi? Hová mész? - kérdezem meglepetten, és azonnal utána indulok.
Meg sem áll, már nyitja a bejárati ajtót, amikor megragadom a kezét, és magam felé fordítom.
- Most mi van? - mondom, szinte kiabálva - Hová mész, és miért?
- Ahova akarok. És azért mert ez így nem jó. Nagyon nem jó. Szóval te azt mondod, szerelmes vagy belém. Értem, de... - szünetet tart, látom, hogy átgondolja, hogy fogalmazza meg a továbbiakat - Figyelj, én nem így érzek - mondja ki azt a mondatot, amitől úgy érzem, mintha egy kést szúrt volna a szívembe - Bírlak, meg szeretek is, de csak úgy, mint egy barátot. Nem érzek többet. Sajnálom. És most lehet jobb lenne, ha egy kis ideig nem nagyon találkoznánk, meg járnánk össze. Érted. Át kell ezt gondolnunk.
Lefagytam. Egyszerűen nem tudok mit mondani. Aztán hirtelen eszembe jut:
- És amit tegnap mondtál? Hogy felejtsük el ezt, hogy csak barátok vagyunk?
  Levegővétel nélkül várom, hogy erre mit mond. Azonban nem vagyok felkészülve arra, amit végül válaszul kapok.
- Tudod te is, hogy olyan vagyok, mint minden tizenhét éves srác. Jó lenne végre lefektetni valami jó csajt. De ahhoz nem kellesz pont te. Találok mást - mondja szemrebbenés nélkül, majd szó nélkül kilép a házból, és egy időre az életemből is.