Black örökség /Harry Potter ff./

- 9 -

Múlt

Az emberek nem azért ijesztőek, mert gyilkolnak, lopnak csalnak és hazudnak. Megrémítenek, mert annyira emberek, hogy egyik pillanatban a világot akarod átnyújtani nekik, máskor pedig egy virágot sem adnál a kezükbe.

Hirtelen változásaik, hangulatingadozásaik, mindig csodálkozással töltöttek el, és emiatt is akartam távolságot tartani tőlük oly nagyon.

Tom Marvolo Riddle volt mindennek a központja. Abban a pillanatban, hogy kiléptem a Roxfortból, sikeres vizsgákkal; gyermeteg emlékeket, testvéreimet, és barátaimat a hátam mögött hagyva, rá lettem szorulva a könyörületére.

Az esküvőt korai júliusra tűzték ki, de addig is egy közös lakásban, avagy sokkal inkább kastélyban lettem vele összezárva, ahol a halálfaló gyűléseket is tartotta.

Szüleim egyszer sem érdeklődtek felőllem, míg egyedüli uram és parancsolóm az a férfi lett, ki egyszerre varázsolt el és taszított félelembe.
Sosem bántott, egyetlen egyszer sem emelt rám pálcát, vagy ütött meg, mégis szavai sokkal veszélyesebbek voltak.

Kezdetben kerülgettük egymást a nagy házban, hol a házimanókon kívül senki sem szólt hozzám. Majd az első gyűlésnél Tom maga mellé varázsolt egy széket és kérte, hogy üljek oda hozzá.

Az egész a látszat kedvéért ment, de ebben a színjátékban ketten szerepeltek, és nem hagytam magam elnyomni.

- Ezek lennének azok? - nézett undorodva a két földön fetrengő alakra, akik fiatal aurorokként bukkantak egy nagy halálfaló csapatra, vesztükre. Semmi esélyük nem volt. Egyedül azért hagyták őket életben, hogy aztáb elszórakozhassanak velük zsákmányukként.

A Riddle kúria halotti csöndjét csak sikolyaik zengték be.

Bellatrix őrült módjára járkált zsákmányai körül, és a pálcáját mosolyogva feléjük fordította.
- Crucio - mondta, élvezetét lelve a gyötrődésükben.

Unottságot és közönyt tettetve korgyolgattam a bort, ami már egy ideje a kezemben csücsült. A vörös színe a vérre emlékeztetett.

Fejem már fájt a sikoltozásoktól, az elnyomott érzelmeimtől, és csak azt kívántam, hogy valaki véget vessen a szerencsétlenek kínjainak.

- Kedvedre való a látvány, Carina? - simított végig vállamon Tom, és a hátam mögött a székemre támaszkodva, éreztem lehelletét a fülem mellett.

- Igazán barbár, ha engem kérdezel.

- Barbár? - emelte fel hangját Bellatrix, abba hagyva a műsort. - Csak nincs gyomrod hozzá, kicsi lány.

Finom mosolyt engedtem meg, majd lenézőn végig néztem Bella tépett ruházatán és kócos frizuráján. Mindezt némán, hogy utánna egy apró ciccegést megengedve magamból, félre nézzek.

A két férfi rángatózva feküdt a földön, az egyik halkan, rekedten könyörgött, a másik csak csendben a plafont bámulta.
Ő tudta, hogy már nem fog haza térni.

Akárki is várta otthon, meleg vacsorával, összekulcsolt kezekkel reménykedve, feleslegesen maradt fent akár éjszaka is, hogy férjét, testvérét vagy barátját köszöntse. Jó, ha egyáltalán a halott teste visszatér majd a családjához.

- Nincs gusztusom a disznókat kínozni. Belefájdúl a fejem a sipítozásuktól - ásítottam közönyösen, és bele kortyoltam a borba. - Alapvetően a Cruciatus kínzásra megfelelő, de ha igazán fájdalmakat akarunk okozni valakinek, túl hosszú folyamat. A felénél elunom magam.

- Mit javasolsz, kedvesem? - duruzsolta Tom, fekete hajam eltűrve, és az immáron fedetlen fehér bőrön végig húzta ujját. Nagini sziszegve körözött lábamnál, és úgy dörgölőzött, mint egy édes kiscica.