Úton a tengeren (One piece fanfiction)

Úton a tengeren 2. rész

Szóval most összegzem nektek a történteket. A hajómat, amin felnőttem, és aminek egy évig voltam a kapitánya, elfoglalták. Pont azok az emberek, akikben meg is bíztam valamennyire. Elárultak engem, megvárták, míg elmegyek a hajóról, gyorsan megöltek mindenkit, végül pedig megvárták, hogy visszatérjek. Én sikeresen elmenekültem egy hordóban, most pedig valami hajó éppen a fedélzetre húzza a hordót.

Sok sok ember hangját hallom. Érzem, hogy az egyik a hordó felé hajol, és azon elmélkedik, hogy miért ilyen nehéz. A hátamra feküdtem, és egy erős rúgással betörtem a hordó tetejét. A fickó arca eléggé megsérült a kemény csizmámnak és a hordó repülő fedelének köszönhetően . Fájdalmasan hátrahőkölt. Az orra és szája vérzett, szerintem még egy két foga is kiesett, de nagyobb baja nincs. Sokan voltak, és kellőképpen megijedtek a drámai belépőmtől. Ohh azt a sok rémült arcot ezer közül is fel tudnám ismerni.
–Kapitány!! Ez a híres rózsaszín szemű kalóz, Saif! Akinek 2 millió berri van a fejére tűzve!

Hát..öhmm..igen. A harcmodorom és a kíméletlen bánásmódom sok haditengerész és kalóz életébe fájt már. Mindenki folyton azt hajtogatja, hogy a szemem mennyire nem normális, és hogy biztos van valami szemtechnikám, mint a Narutoban mondjuk a sharingan. Csak hát az a helyzet, hogy rohadtul nem rendelkezek semmiféle szemtrükkel. Egyszerűen ez a normális szemszínem. Mondjuk életem során mindig is elgondolkodtam azon, hogy a szemem színe megváltoztatásával mennyivel jobb lenne az életem. A rózsaszín szemem egy átok volt számomra. De ebbe most ne menjünk bele.

–Kik vagytok?–kérdezem felettéb komolytalanul. Mindenki ott állt, haragos képpel, rám fegyvert szegezve, én meg belerondítok az atmoszférába egy ilyen kérdéssel.
–Kik vagyunk?–ismétli meg az egyik.
–Kuro kapitány kalózai! Neked befellegzett rózsaszem!–
Fhú de utálom már most ezt a becenevet! Na jó. Adjunk nekik egy kis előnyt, mielőtt népírtást tartok. Áh nem, nincs nekem erre időm és energiám. Hatalmas pazarlás lenne ezeket Pannónia sajttá lyuggatnom. Maximum kettőt ölök csak meg. Igen. Becsuktam a szemem, és hangosan elszámoltam tízig.
–Egy, kettő, három...
Értetlenül összenéznek.
–Ez meg miért számol.
Huncut vigyorral odanézek a kérdező felé.
–Ennyi időtök van menekülni. Négy, öt, hat...
–Tűz!!!!–kiáltja az egyik magasabb rangú aranybogár. Na, ez hiba volt.

A két csörlőmhöz kaptam, a két  kötélvéget röptükben az egyik árbóchoz erősítettem, és odahúztam magam, ezzel elkerülve az érkező golyókat. Készültek a következő körre. Ezúttal az egyik engem biztosító kötelemet levettem az árbócról, az egyik katona köré tekertem, magamhoz húztam, és vele tudtam a golyókat kivédeni. Közben elvettem egy a zsebében kuporgó kis zsákot. Nem messze láttam egy szigetet. Nem egészen 600 méterre volt. Úgyhogy a hajókorlátra szökkentem, az engem tartó kötelek végét levágtam, egy jól irányzott cowboyokat megszégyenítő dobás közben  kibisztosítottam a kötelet egy magas oszlopra, ugrottam, és már húztam is el a hajóról. Út közben még lőttek rám a hülyék, de valószínűleg a gyors manővereim miatt egyik se talált el.

Hatalmas lendülettel csinosan felkenődtem a villanyoszlopra, mert a kötél ugye ott ért véget a magas részén. Szóval most el kéne valakinek ásnia, mert az, hogy egy híresebb kalóz épp a villanypóznán himbálózik nem túl előnyös. Elvágtam a kötelet és leestem. Tompítás közben lehorzsoltam a ball térdem. Hurrá!

Na, nézzünk körül! Ez egy jó kis lakott sziget. Teljesen átlagos házakkal. A távolban van egy kastély. Na, azt majd később megnézem. De most első dolgom keresni egy kocsmát, mert már rohadt éhes és szomjas vagyok. Hát én nem gondoltam volna hogy fog maradni pénzem a múltkori fegyvervásárlás után. Ja? Nem is maradt, ez csak a lopott kis zsák pár szem arannyal, amit még Kuro egyik emberétől csórtam, emlékeztek? Na nézzünk bele!

Komolyan? Gombok? Gombok voltak a kis zsákban? Tényleg? Mi a gyászt kezdjek a rohadt gombokkal??? Várjunk csak? Jó oké. Kér darab igen csak kis értékű arany volt benne. Hát az..kevés. De egy italra csak elég lesz.
Áhá! Itt egy kocsma. Szupi. Nem voltunk túl sokan. Én voltam, és valami fosztogató banda. Valamint pár random ember. Leültem a pulthoz.
–Egy nagy pohár almalé lesz.–
Az italomra várva hallom, hogy a fosztogatók vezére felsír.
–Almalé? Mi ez a csaj, kisgyerek? Az almalé márpedig azoknak való! Miért érné meg neki?–
A társai helyeselnek és sakál módjára hosszú percekig röhögnek. Bosszantóak...

Megérkezett a rendelés. Nem is volt túl drága. Összesen 20 arany. Pont annyi volt nálam. Lassú elegáns léptekkel a még mindíg visító fosztogatókhoz sétáltam.
–Na mit fogsz csinálni, kislány?? Huh?–egy pillanatra mintha meghökkent volna. Én kaptam az alkalmon. Megittam az egyébként rettentő finom almalét. Aztán az üres poharat a vezér fején összetörtem. Ő erre vérző kicsit mély vágásokkal a fején elájult. Megfogtam a korsóját, és az összes sört megittam belőle az utolsó cseppig. Aztán ledobtam korsót, letöröltem a szám széléről a piát. A korsó összetört a padlón.
–Hoppá!–mondom ártatlan, de mégis flegma fejjel. A banditák lesokkoltan ülnek.

Aztán kinyílt a kocsma ajtó és három számomra ismeretlen ember lépett be rajta. A rablók még jobban megrémültek, és sikítások közepedte elmenekültek. Most vajon tőlem féltek, vagy attól a háromtól? Egyáltalán kik ők? Meg akarom én ismerni őket? Az egyik zöld hajú, három karddal....oh ne! Ne ne ne ne ne!

Sziasztok! Megírtam az eddigi szerintem leghosszabb részét ennek a történetnek. Ez már tőlem nagy teljesítménynek számít. Szóval ja, köszi a figyelmet, remélem elnyerte a rész A tetszéseteket. A következő részben tali. Addig is bye!!🤗🤗🤗