Versenyben - IOV ✓

1. IOV

Hűvös fuvallat csapta meg az arcomat a tizedikes évem utolsó napján, a tanévzárón. Szinte megváltásként tekintettem a szellőre, mivel június közepén már tomboltak a 30-35 fokok, a — természetesen nem légkondicionált — osztálytermünkben emiatt pedig meg lehetett sülni.

Az ofőm hangosan kiabált, hogy ossza a két erre kijelölt diák gyorsabban a bizonyítványokat, mert ő bizony nagyon szeretne menni. Mikor elém is lekerült a könyvecske, fellapoztam, annak ellenére, hogy pontosan tudom, miből milyen jegyet kapok. Végigsiklott a szemem a nagyrészt négyesből és ötösből álló eredményeimen. Két hármas is becsúszott, töriből és kémiából, de nem bántam. Nekem az is haladás, ha nem kettes vagyok, vagy ha nem bukok meg.

Miután túlestünk a kitűnő tanulók (összesen 3 ember) egekbe dicsérésén, az osztályfőnök „Jó nyarat!" kiáltással engedte útjára a társaságot.
Legjobb barátnőmmel, Ágival indultunk az ajtó felé, s közben a nyári terveinket próbáltuk összeegyeztetni.

— Angéla! — hallottam, ahogy az ofőm a nevemet szólítja. Háttal álltam neki, így megfordulva udvariasan, mégis kérdőn néztem rá. Rendben hagytam ott a padomat, a közösségi szolgálatos óráim mind megvannak... mit akarhat?

— Angéla, kérlek, mielőtt hazamennél, menj az igazgatói irodába. Hívatnak — tette hozzá az ofő. Ágival kérdőn néztünk össze, majd mikor a pasi másra koncentrálta figyelmét (egy gyerek el akarta lopni az osztály kabaláját, egy mókust), valami olyat olvastam le a szájáról hogy ,,miafasztcsináltál?''. Az a baj, hogy én se tudom. Szelíden megtoltam Ágit az ajtó felé, mivel akármiért is hívatnak, jobb lenne letudni hamar, utána pedig menni a barátnőmmel plázába, a megbeszéltek szerint.

A suli épülete kongott az ürességtől. Ez nem annak köszönhető, hogy minden diák elhagyta volna már a helyet, hanem annak, hogy az évzáró tervezett vége 11.45, most pedig 11.29 van.

Odaértünk az igazgatói irodához, Ági biztosított róla, hogy megvár, majd ezek után kopogtam. Beinvitáltak.

Feszengve mentem be erre a helyre, dacára annak, hogy semmi rosszat nem csináltam.
Rögtön az igazgatói asztallal szemben találtam magamat, a diri, Szalay Gábor pedig vizsgálóan méregetett.

— Váradi Angéla, ugye?

Bólintottam. Nem volt a hangjában idegesség, amitől egy kicsit megnyugodtam.

— Kérlek ülj le, várunk még valakikre.

Itt kezdődött a nem kifejezetten kellemes, majdnem 15 perces várakozási idő, ami abból állt, hogy én lélegezni is csak halkan mertem, a diri pedig néha bepötyögött valamit a gépébe vagy rendezgette a papírkötegeket az asztalán.

Ennek leteltével mintha földrengést hallottam volna, úgy indult meg a rengeteg diák hazafelé.

Gondolataimat kopogás szakította félbe. A diák belépett, én pedig felismertem benne egy évfolyamtársamat, Pásztor Szonját. Egyszer vagy kétszer beszéltem vele itt töltött két évem alatt, de azokból a beszélgetésekből is érződött, hogy Szonja milyen aranyos lány. Mindenki köszön neki, mindenki jó véleménnyel van róla. Vonzza az embereket.

— Pásztor Szonja? — kérdezte Szalay, és Szonja bólintott. — Ülj le kérlek.

Szonja az enyém melletti széket választotta, s miközben leült, elsuttogott egy sziát. Ketten egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) kevésbé volt kellemetlen, de arra nem bátorkodtam, hogy beszélgetést kezdeményezzek.

Kis idő elteltével egy erőszakos (szinte dörömbölésnek nevezhető) kopogást hallottunk, majd belépett még két fiú.

Az elsőként megjelenő kifejezetten izmos volt, az arcán elszánt kifejezés ült. Ezt egy kicsit ellensúlyozta, hogy ülésben is meg tudtam állapítani, hogy a 164 centit súrolja. Kigyúrt törpe, gondoltam magamban, Törperős.