Versenyben - IOV ✓

Bullseye

Kocsis ígéretét betartva igen komoly szurkolócsapatot toborzott nekünk össze, mindössze egy délután alatt. Mindannyiunk közösségi média fiókjai hirtelen nagy népszerűségnek örvendtek. Ezzel együtt persze negatív üzeneteket és kommenteket kaptunk is rendesen, de sportolóként már megtanultam kizárni az ilyeneket.
Miután Szonja részletesen elmesélt mindent nekünk, csináltam egy csoportos beszélgetést Szalayval és Kocsissal, majd FaceTime-on elmeséltük nekik a mai nap történéseit. A két igazgató körülbelül hatszor pisloghatott a tízperces beszélgetés során, annyira lekötöttük őket. A nagy influencer igazgatók a hívás végeztével rohantak kirakni mindenhova a csapatunk eredményeit, pár képet amit nemrég lőttünk, és a videót, amit azelőtt készítettem, hogy Szonja elment volna a feladatra. Két teljes iskola követhette figyelemmel minden megmozdulásunkat.
Délután épp a házunkban pihentünk a Szonjával, mikor kopogást követően egy szervezőnek nyitottam ki az ajtót, aki egy piros borítékot tartott a kezében. Gyorsan kikaptam a kezéből, majd hátrakiáltottam Szonjának, hogy feladat van, maradjon itt, megkeresem a fiúkat. Először nyilván a játékterembe rohantam, ám nem jártam sikerrel. Itt mindenki megkapta már a borítékot, a csapatok félrehúzódva suttogtak és elemezték a kezükben tartott képet. Feltételeztem, hogy kép volt, de lehetett szöveg, vagy levél is. Kiloholtam a játékteremből, és Gyusziék faháza felé vettem az irányt, ami a miénkkel szemben van. Dörömbölve kértem engedélyt a bejutásra, de a fiúkra itt sem leltem rá, csak a pinkekre, akik jöttömre abbahagyták a csapatmegbeszélést.
— Nem tudjátok, hova mentek? — kérdeztem tőlük lihegve. Értették a célzást, és Robitól azt vettem ki, hogy Gyuszi és Szabi a sötétkékek faházában játszanak valami hülyeséget. Következő utam oda vezetett, és az idegességtől már nem is kopogtam, csak benyitottam, jobban mondva beestem az ajtón.
— Segíthetünk? — hallottam Barni szemtelen hangját. Végigjárattam a tekintetem a helyiségen, de a két csapattársam szemmel láthatólag nem volt ott. Ellenben a sötétkékek teljes létszámmal igen, így megint megzavartam valakiket.
— Argh — morogtam és megfordultam, intettem egyet a hátam mögött kimentem a kisházból. Feladom, ezeket elnyelte a föld, gondoltam, és lassabban baktatni kezdtem a mi szállásunkhoz.
— Angi! — hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és Gyuszival találtam magamat szembe, mögötte kissé lemaradva pedig Szabi állt, megtépázott külsővel. Kérdőn néztem szakadt, foltos melegítőjére, vágásokkal tarkított arcára.
— Ja, hogy ez? Zsiráfunk beleesett egy szederbokorba — tájékoztatott. —, ezért voltunk elérhetetlenek egy kis ideig.
— Király hogy itt vagytok — szóltam szemrehányóan. — ugyanis feladat van. Szonja a házban vár ránk egy ideje.
A fiúk leesett állal bámultak rám, majd mintha transzból ébredtek volna fel, rohanni (vagy Szabi esetében bicegni) kezdtek a faházhoz.
Szonja nem mondhatni, hogy türelmesen várt ránk, így a kezében tartott borítékon idegességét levezetendő, kis gyűrődéseket ejtett. Gyorsan kikaptam a kezei közül, és feltéptem a leragasztott borítékot. A fiúk és Szonja időközben le- illetve áttelepedtek az ágyamra, onnan lesték minden mozdulatomat.
— Szerintem egy nyíl — mondta ki az egyértelműt Szabi. A lapon egy nyílvessző körvonalai voltak láthatóak, vagyis Szabi így értelmezte azt. A rajz valóban hasonlított egy nyílra, de volt valami, ami egyértelműen eltért egy igazi nyílvesszőtől, de nem tudom, mi. A zavaró különbség felidegesített, így inkább Szonjára fókuszáltam a figyelmemet.
— Kit küldjünk? — vetette fel a kérdést.
— Mi már voltunk feladaton, így szerintem a fiúk közül valaki menjen, nem? — néztem az említettekre. Ők váltottak egy pillantást, majd Gyuszi kijelentette:
— Én megyek. Unok már folyamatosan itt lenni, tudok íjjal bánni, mi kell még?
Körbenéztem, a többi csapattársamnak úgy tűnt, hogy nincsen ellenvetése. Gyuszi elment feliratni magát, majd visszatérve beszélgettünk az íjász múltjáról, ami annyiból állt, hogy néha elmegy egy haverjával edzeni, mivel a szóban forgó barátja íjászkodik. Gyuszit elnézve nem tartottam meglepőnek, hogy jó íjászatban. A fiú alacsony termetéhez képest is rohadt izmos és jó állóképessége van — egyik reggel röpke 10 kilométert futott állítása szerint. Szonja közben a borítékkal babrált, majd kivette a levelet abból, és elolvasta újra:
— Azt írja benne, hogy 17.30-ra kell a kapuhoz gyűlni. Most... basszus! — kiáltott fel Szonja.
— 17.29 van!!
Ezt hallva fénysebességnél gyorsabban spuriztunk ki a kisházból, egyenesen a kapuhoz, ahol már ott gyülekezett szinte mindenki. Szonja és Szabi erősen zihálva értek oda, sportoló létünkre nekünk Gyuszival viszont meg se kottyant a rövid táv.
— Lám, lám, a piros csapat is tiszteletét teszi — vigyorgott Róbert erőltetetten. — Érkeztükkel meg is lennénk, a feladatra jelentkezőket kérném, hogy gyülekezzenek a kapu előtt. A feladatra perceken belül indulunk.
Magam felé fordítottam Gyuszit és megragadtam a vállát:
— Jó leszel, a legjobb, nem esünk ki, nem kapsz dührohamot — soroltam. A nálam pár centivel alacsonyabb fiú döbbenten nézte, ahogy próbálom a vállától fogva megrázni őt.
— Szelfii! — hajolt le hozzánk Szonja, mire Szabi és Vasas is beoldalgott a képbe mellénk. A kép nagyjából úgy néz ki, hogy Szonja vigyorog, Szabi nyaktól felfele benne sincs a képben, Vasas minket néz, Gyuszi pedig elhűlve bámul rám, aki pedig rázni próbálja őt, és közben belebeszélni azt, hogy ne legyen a viselkedésével probléma. Mesteri fotó, insta gyanús.
— PIROS CSAPAT! Utoljára szólok! In-du-lás!!
Gyuszi ennek hallatán megindult ki a kapun, ami Róbert után egy csattanással bezárult. Sóhajtottam egy nagyot, és úgy döntöttem, vacsora előtt ledőlök pihenni egy kicsit, mivel a csapattársam távozásával elemi erővel tört rám a fáradság. Ásítva elköszöntem a többiektől, és a kisház felé vettem az utat. Ahogy voltam, ruhástól bedőltem az ágyba, ahol pillanatok alatt elnyomott az álom.