Becsaptál/Park Seonghwa FF (Befejezett)

01

Yoobin pov:

Este, a munkahelyről hazafelé igyekezve, sok érdekes emberrel összefuthat az ember. Nagy a város, sok a furcsa alak.

Lábamat jobban kapkodva igyekeztem haza. Fülemben zene bömből, hogy még véletlenül se halljam meg, ha leszólítanak. Már csak egy parkon kell átmenni és otthon is vagyok.

Magamról pár mondatban, Yoobin a nevem, húsz éves, csendes egyetemista vagyok, életvidám mindig boldog személyiséggel megáldva. Egy albérletben lakom legjobb barátnőmmel, Jiha-val. Lehet ez már röhejes húsz éves korban, de rettegek a sötétben. Nagyon érzékeny vagyok. Egy rossz szó is elég, és már sírok.

A lámpák fénye halványan világította meg előttem az utat. Minél hamarabb haza akarok érni. Hulla fáradt vagyok. Nem szokott annyi munka lenni egy nap, mint amennyi ma volt.

Egy kisebb kávézóban dolgozom, mint a hangyák, úgy jöttek a vendégek. Hétköznaponként kávézóban, hétvégén pizzériában dolgozom.

A zene nyugtató hatása miatt lassan elalszok. Jobbnak láttam kihúzni a fülhallgatót a fülemből, mielőtt az utcán alszok el. Egy pillanatra megálltam, hogy táskámba tudjam csúsztatni a fülest.

Hangos nevetésre figyeltem fel, nem messze tőlem. Pár méterre viháncolt egy csapat fiú. Az ismerős nevetés irritáló hatással hatott füleimre. Ezerszer hallottam már ezt a hangot nevetni. Kilencven százalékban én voltam mindig a vicc tárgya.

Összehúzva magam lépkedtem tovább. Míg a többi egyetemista észre sem vesz, a srác mindig rajtam tölti ki mérgét, haragját, boldogságát, szomorúságát. Egyszerűen imád szivatni, amióta az egyetemre járok mindig van valami, amivel piszkálni tud. Egy középiskolába jártunk és ott is folytak a szívatások, csak hát ott visszafogottabb volt. Napjaimat keseríti meg az egyetemen.

Csak most ne vegyen észre egyikse. Ha kell leszek vallásos, de ne vegyen észre.

Halk léptekkel próbáltam elmenni a vígan mulatozó társaság mellett. Szerencsére mindjárt túl jutok rajtuk, és nem vettek észre.

Mikor már majdnem túl voltam rajtuk, az egyik nekem jött háttal, én a földre estem, ő pedig a hátsójára a járdán.

A nevetést abbahagyták, kezemről lesepertem a piszkot.

- ez nem az a csaj, akit mindig ugratsz?- támaszkodott meg San, Hongjoong vállán. Vigyorogva lépett elő közölük Seonghwa.

Miatta pokol minden napom az egyetemen. Öt évvel idősebb nálam, de hiába öregebb, az esze fejre állhatott kiskorában.

Pedig azt mondják, hogy a férfiak nagyjából huszonnégy éves korukra már éretten gondolkodnak. Hát ennek még a gondolkodás sem megy, nemhogy az érett.

- de. - sétált elém. - összeakadt a lábad?- guggolt le hozzám. Arca most is szórakozott volt miattam.

Az a tipikus vigyora ott ült az orcáján. Más lányokat felszed ezzel, engem meg csesztett.

Felálltam, lesepertem magam, utána indultam volna el, de vissza rántott.

- kérdeztelek. - kapott csuklóm után. Őszintén szólva, a szívatások után már eléggé félek tőle.

Egyszer az épület tetejére zárt ki. Azt követő nap pedig vörös festéket borított a nyakamba.

- ne-nem...- rántottam csuklómon. Elégedetten vigyorgott, csuklómat elengedte és hátra lépett egyet. Ezt úgy véltem, hogy mehetek utamra, így hát előre léptem egyet, de utánam szólt.

- várj! Van itt neked valami!- fordított hátat. - ezt fogadd szeretettel. - fordult vissza kezében egy sörös dobozzal. Szájából kivette a cigarettát és beledobta a dobozba. Közelebb lépett hozzám, értetlenül álltam előtte.

Az ösztönöm nem súg valami jót, egyet hátra léptem, de ő felém lépett, fejem fölé tartotta a dobozt. Akármi volt benne, a fejemre ömlött. Ugrottam egyet hátra, a szám is tátva maradt. Mondjuk számíthattam volna rá a festék után.

- te...!- egyszerre akartam mondani a szemétládát, és az aljast, végül nem lett belőle semmi.

- én? Gyorsan szaladj haza...átlátszik a melltartód. - pillantott le mellkasamhoz, ahol elidőzött a tekintete.

Kezeimet kaptam oda, hogy takarjam magam. Kérdőn nézett fel rám, kacér mosollyal az arcán végig nyalta ajkait, majd visszaállt a többiekhez. Könnyek gyülekeztek szemembe, s már alig várták, hogy végig csordulhassanak arcomon.

- utállak, Seonghwa!- nem értem, miért pont engem szemelt ki az ilyen tréfáira, de egyre nehezebb őket elviselni. Legszívesebben felképelném, de nincs hozzá elég bátorságom, illetve tuti gyorsabb lenne nálam.

- csak nyugodtan. - legyintett hátra se nézve rám. A könnyeket nem bírtam visszatartani, bárhogy próbáltam. Ajkamba harapva, ökölbe szorult kezekkel igyekeztem el onnan. Remélem a karma valahogy visszaadja neki, kamatostul.