Becsaptál/Park Seonghwa FF (Befejezett)

07

Yoobin pov:

Az ajtó mögött a földön ültem, csendesen hagytam, hogy az arcom vizessé váljon szemeim által. Azon töprengtem, mi állhat Seonghwa viselkedése mögött. Biztos van valamilyen pszichés oka, amiért így viselkedik velem. Csak azt nem értem, miért én? Sosem ártottam neki, ám ő számtalanszor ejtett sebet a lelkemen. 

Erőt vettem magamon, s a szekrényhez mentem kiválasztani aznapi ruháimat. Szokásosan bőruhát kaptam magamra. A táskámba bepakoltam, a szobát rendbe tettem, utána lassan nyitottam ki az ajtót. Szélsebesen vágtattam át a fürdőbe, ahol hajamat fésültem ki, illetve az egyik szájfényből kentem ajkaimra. 

Elhatároztam, hogy ha kint lesz a nappaliban, vagy a konyhában, akkor csak a laptopért megyek, aztán megyek is az egyetemre. Ha nem lesz ott, és nem vette magához telefonomat, akkor azt is viszem magammal. Nem lenne túl nagy bajom, ha egyszer itthon hagyom a telefont. A gépen rajta van minden, ami az előadásokra kell. 

Szerencsémre már nem volt a konyhában. A telefonom ott pihent a pulton. Bekapcsoltam, de nem változott rajta semmi. Kivéve az idő, de az nagyon. Így logikus is, hogy Seonghwa miért nincs már itt. Már rég megy az óra. Kapkodva rohantam felvenni a cipőmet. 

Az első előadásról lekéstem, de a többin már jelen voltam. Annak örülök, hogy egyetem, és nem középiskola. Most menne a hiányzás. Seonghwa-val szerencsére nem futottam össze. Rossz volt Jiha nélkül ülni a padban, vagy a folyosón sétálni. Nem volt kihez beszélnem, és nem volt ki szórakoztasson. Nagyon hiányzik. 

Az egyetem után haza felé sétáltam. Mielőtt beléptem volna a lakásba a postaládát átnéztem. Seonghwának volt egy levele. Mikor felértem a lakásba a táskámat letettem, levettem a cipőmet, a kabátomat felakasztottam a fogasra. Táskámat megfogtam és mentem a szobámba. Előtte még beadom Seonghwának a levelet. Nem láttam lent a motorját, szóval nincs itthon, ezért nyitottam be kopogás nélkül. Tágra nyílt szemekkel álltam az ajtóban.

- csukd be a szád. A végén olyan kerül bele, ami nem tetszene. - vette fel pólóját. - anyukád nem tanított meg kopogni? - sétált elém.

- a-azt hittem elmentél. Csak ezt akartam odaadni. - nyújtottam át neki a levelet.

- ahhoz, hogy elmenjek kell egy nő is. - vette ki a kezemből. - van még valami? - fonta össze a karjait mellkasa előtt.

- nincs...- fordultam ki a szobából. Eskü azt hittem nincs itthon. Nem volt lent a motorja. 

Az ő hibája. Miért délután öltözködik? A szobámban ledobtam a táskát a földre, és belezuhantam az ágyamba. Csak nekem volt ez ciki?

Felültem az ágyon és egy adag levegőt fújtam ki. Táskámhoz léptem, kivettem belőle a tanulni valókat és neki álltam beadandót írni. Telefonom az ágyról jelzett, miszerint van egy új üzenetem. Felálltam az asztaltól és a telefonért mentem. 

Amikor megláttam ki az azt se tudtam, hogy mit csináljak. Hónapok óta nem beszéltem vele. Most miért keres? Megnyitottam az üzenetet, de csak annyit írt, hogy szia. Nem mondom azt, hogy megnyugodtam, de megkönnyebbültem. 

Kíváncsi vagyok mit akar. Miután vissza írtam neki újra az asztalomhoz ültem.

Egyszer hoztam egy nagyon rossz döntést. Legalábbis szerintem az volt.

Jiha elrángatott egy buliba, ahol megismerkedtem egy fiúval, még Jiha mutatta be.
A sráccal jól elszórakoztunk, miután hazamentünk akkor is beszélgettünk telefonon keresztül.
Aztán egyszercsak szerelmet vallott, viszont én nem éreztem ugyan azt iránta. Nem tudtam neki elmondani, mert féltem, hogy megbántom. Talán akkor jobb lett volna elmondani neki, hogy én nem érzek semmit.

Mivel féltem, hogy összetöröm azt mondtam én is szeretem. Ám egy hétnél tovább nem bírtam, így véget vetettem a dolognak, került amibe került. Mondtam neki, hogy barátok attól még maradhatunk. Őt tartottam a legjobb fiú barátomnak. Rosszul érintette a dolog, de túl tette magát. Itt egy időre meg is szakadt a beszélgetésünk.

Pár hónap elteltével újra elkezdtünk beszélgetni, de nem történt semmi komoly. Aztán lett egy barátnője, akivel sokat...veszekedett, talán ez a helyes kifejezés rá. Állandóan küldte a képeket, hogy éppen min vitatkoznak. Ezt kezdtem megelégelni, mert csak akkor keresett, ha volt valami baja. Aztán körülbelül két hónap után szakított a lánnyal. Persze mellette voltam, segítettem neki.

Újra elkezdett olyan nyálas dolgokat írni, mint amikor elsőnek vallott szerelmet. Aztán nagy nehezen kinyögte, hogy újra belém szeretett. Nem tudtam rá mit mondani, hirtelen leblokkolt az agyam. Alapból nem vagyok a szavak emberre, így órákkal később írtam neki vissza, hogy maradjunk csak barátok. Ezt talán ő zokon vette. Elsőnek teljesen kiborult. Aztán azt írta, rendben van, megértette. Azt hittem végre minden rendbe jön, de tévedtem.

Olyan dolgokat kezdett el írni, hogy ő nem számít senkinek, őt senki nem szereti, meg akar halni. Megkérdeztem tőle, hogy miért mondja ezt, és azt írta egy lány miatt. Rögtön leesett, hogy rám céloz. Valamiért bűntudatot éreztem. Én voltam az oka, amiért majdnem öngyilkos lett.
Odáig fajultak a dolgok, hogy már akkor sírtam, amikor csak annyit írt, hogy szia.
Itt megint megszakadt a beszélgetésünk. Azután megint hónapok múlva írt rám, hogy nincs-e kedvem találkozni. Én hülye fejjel azt mondtam, de, persze, miért ne.

Ezek a találkozások egyre sűrűbbek lettek, míg újra nem szerelmet vallott. Nem tudtam másra hivatkozni, csak arra, hogy mást szeretek, hisz nem akartam megbántani. Így azt mondtam neki, hogy mást szeretek, arra viszont nem számítottam, hogy megkérdezi ki az. Én gondolkodás nélkül mondtam rá, hogy Park Seonghwa, hiszen ő volt az a fiú akivel érintkeztem, beszéltem. Más fiúkkal meg nincs kapcsolatom. Szóval mondtam neki Seonghwa nevét.

Ha ezt Seonghwa megtudja, nekem lőttek. Miután lezajlott köztünk ez a kisebb vita nem beszéltünk nagyon egymással. Ezért is nem értem miért keres most.

Ha Seonghwa megtudja, hogy rá hivatkoztam nem is tudom mit csinálna. Csak az ő nevét tudtam mondani, őt ismerem egyedül, mint fiú.

Estig készítettem a prezentációkat, közben beszélgettem ezzel a fiúval. Úgy tűnik minden rendben van nála. Vagyis csak tűnt, míg fel nem tette a kérdést, hogy az övé vagyok-e. Idegességemben a telefont az ágyra dobtam. Hogy tudnám levakarni, anélkül, hogy a lelkébe gázolnék? Jihaval hiába beszélek erről, ő azt mondaná "szard le". Én nem tudom...leszarni. Egyszerűen nem megy. Bűntudatot tud kelteni bennem egy egyetlen sziával is.

Frusztrált sóhaj hagyta el az ajkaimat. Tekintetem a plafonra vezettem, hátha eszembe jut valami.

- csak egy fiú tudja, mi jó egy fiúnak, nem? Szóval...- kérdeztem magamtól.

- nem, az ki van zárva! Biztos nem kérem meg! - válaszolt az eszem.

- de...talán ő tud segíteni.- nyaggadta eszemet a szívem.

- és ha kiderül a titok? Akkor mi lesz?- érvelt jogos kérdésekkel az eszem.

- nem fog kiderülni.- bizonygatta szívem.

- remélem.- ment bele végül a józan eszem is. 

Felálltam a székből és mentem Seonghwa szobája felé. Halkan kopogtam be rajta. Pár másodperc múlva nyitott ajtót.

- szóval mégis tudsz kopogni, huh? - biccentett felém. El sem hiszem, hogy pont tőle kérek segítséget. Kínosabb, mint a pólós incidens.

- kéne a segítséged...- hajtottam le a fejem.

- a mim? Nem hallottam.