Az ajtók záródnak.

Hajnalban még parkolókon át sétálgatott, próbálta a város lomha, ébredező lélegzetvételeit magába szívni, hogy aztán délelőtt fél tízkor ő is úgy hagyhassa el az általa megismert embereket, ahogy azt vele is tették nem is olyan régen.
Szerette a várost, ide menekült, igazából sosem ide vágyott, de megbékélt vele, egy idő után szeretni is kezdte. Több százezer ember követte nap, mint nap a tömött utcákon, mégis itt érezte magát először szabadnak, szárnyalni kezdett.
A repülése nem tartott sokáig, az ember nem madár, az ember nem repül. Leszaggatták a szányait, amiket csak hosszú hónapok és évek után volt bátorsága bontogatni.

Egy lakóház falának dőlve cigarettázott és hallgatta az utolsó számot a lejátszási listáján.
Véget ért, utána márcsak a csend maradt, és a villamos ablakán visszatükröződő neonfények vibrálása. Azok a neonfények sem voltak már olyan fényesek és színesek, mint mikor a városba költözött. Minden csak idővel kezdett el kifakulni, a szeretett városa fakó és mocskos lett, pedig a színeket alapból semn látta rendesen.
A színek után a szabadság érzése is fokozatosan kezdett eltűnni, úgy gondolta, hogy ilyen érzés lehet az utolsó pillanat is, mikor a sziklafalról készül vízbe ugrani az ember, ott tudni, hogy pár pillanat után körbeölel majd a víz, de ő neki csak a zuhanás jutott, azzal az örök nyugtalansággal, hogy nincs senki és semmi, ami elkaphatná.

A várost elhagyta, a szomorúság mégis elkísérte, hiába nem csomagolta be az ezernyi emlék közé. Könnyebbségre vágyott, olyanra, amit utoljára is csak egyetlen emberrel érzett, most mégis részben miatta hagyta el a helyet, amit éveken át az otthonának tudott hívni.
Könnynek lenni pedig a legnehezebb,
még nem tudja, de csak hetek múlva fogja azt is érezni, hogy milyen is volt, még mikor nem nehezedett hatalmas súly a hátára. Minden ilyen folyamat lassan megy csak végbe, nem lehet siettetni, ahogy azt az időt sem, amíg ember buszra vá.

Olyan volt, mint egy lőtt vad, a vad sebe pedig a hiány. lgazán nem is jó hasonlat ez, a hiányt előbb vagy utóbb valami majd betölti, a vad sebe legtöbb esetben sosem gyógyul be, ami az állat földi létének a végét jelenti, a veszteségből ki lehet lábalni. Száz és száz ember lehet alkalmas arra, hogy betöltse azt az egyetlen ember okozta úrt, de ezt ő nem vallaná be akár az összes csillagért sem az égen, ó, pedig mit meg nem adott volna azért, ha Ő lehozott volna neki akár egyet is.
Több csillaga lesz a várostól távol, amelyektől nem szabad azt kívánnia, hogy bár visszamehetne az életének előző fejezetébe, új és jobb időszakban kell reménykednie.

Utoljára tekint vissza, az utolsó pillanat varázsa ragadta el. Nem búcsúzkodott, hisz minek, tőle sem köszönt el senki, ő sem tartozott senkinek hasonlóval, jogosnak tartotta ezt, de a bűntudat jogtalanul is a szívébe vágott.
Az első estéje jutott eszébe, mikor egyedül kevergett haza pénz nélkül, alkoholmámoros állapotban. Azt hitte arra az estére nem fog emlékezni, az elválás pillanatában mégis bevillant neki, bánta, hogy az utolsó ennyire nem sikerült kimagaslóan.

Volt egy egyezsége önmaga felé, miszer tömegközlekedésen nincs helye az érzelmeskedésnek. Az egyezséget megszegte, ilyen pillanat még egyszer úgy sem lesz.
Két megállóra volt a sajátjától. Középiskolás éveiben is ugyan ezt a tizenhármat járta, csukott szemmel is eligazodott, bár kopott az emlékezetéből ez az útvonal ahogy telt az idő a nagyvárosban és azon kívül. Leszállás előtt két dolog jutott még eszébe, az Ő utolsó mondata hozzá, ami egy félig igaz búcsú volt, miszerint talán találkoznak még, de ha nem, akkor öröm volt számára, hogy megismerhette.
A másik gondolat pedig az volt, hogy itt nem fogja a hangosbemondó figyelmeztetően harsogni azt, hogy vigyázzon, az ajtók záródnak. Számára pedig ez az ajtó örökre fog bezáródni.