Biztonsági szolgálat

1/1. Amikor valaki csak úgy megtetszik

Mondják, hogy az ember nem tehet arról, kibe szeret bele. Sosem hittem ebben. Abban hittem, hogy választhatok. Hogy ha van egy elképzelésem, hogy milyennek kell lennie a nagy Őnek, és célzottan keresem, akkor megtalálom. Bár eddig ez még nem jött össze. Időnként felmerült bennem, hogy talán túl szigorú elvárásaim vannak, de ez aztán annyira abszurd gondolatnak tűnt, hogy nyomban el is kergettem. Nem lehetett túl nagy kérés, hogy legyen diplomás, mint én, legyen hasonló családi háttere és érdeklődése, mint nekem, legyen józan és felelősségteljes a gondolkodása és persze tetszen, ami elengedhetetlen a kémiához. Úgy véltem, százával rohangálnak odakint az ilyen pasik, biztosan akad majd egy szingli - egyszer.

***

- Mi ez a nagy vigyor? - kérdezte a legjobb barátnőm a munkahelyünk mosdójában, amikor ott reggel összefutottunk.

- Ő van lent - közöltem derűsen.

- Tudom, láttam - mosolygott Kinga. Elég jól ismert ahhoz, hogy már a kérdése előtt pontosan tudja, miért vagyok úgy feldobva.

- Ezek szerint mégsem mondott fel, és nem is rúgták ki.

- Nagyon úgy tűnik.

- Akkor hol volt az elmúlt három hétben?

- Kérdezd meg! - kacsintott a barátnőm, és sarkon fordult, magamra hagyva a tükör előtt.

Számára mindig, minden olyan egyszerű volt. Pár másodpercig csak bámultam a halvány szeplőket az orromon, aztán megigazgattam a kontyba feltűzött, sötétbarna hajamat. Igaza volt, miért ne kérdezhetném meg. Ettől még nem lesz egyértelmű, hogy tetszik nekem. Hogy az elmúlt három hét alatt kezdtem egyre mélyebb depresszióba zuhanni a tudattól, hogy egyszerűen nincs ott a helyén, nincs az épületben. Nem is tudom miért, de az Ő jelenléte odalent, a portán, teljes nyugalommal és békességgel töltött el. Minden a helyére került, és ez úgy beindította a napom, hogy még a hőn szeretett kávémat is elfelejtettem meginni.

Csak pár hónapja dolgozott nálunk. Az első hetén még észre sem vettem. Mentségemre szóljon, hogy a portások mindig egyenruhát viseltek és sapkát, ami alatt csekély hajkoronával rendelkezhettek, vagy egyáltalán semmilyennel, a testalkatuk nagyon hasonló volt, és bár a szakállviselésben nem voltak teljesen egyformák, mégis nehéz volt ismeretlenül megkülönböztetni őket.

Ez a fiú azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy egyik reggel, amikor a rutinnak megfelelően bemondtam neki az irodahelyiség számát, ahol dolgoztam, rossz kulcsot adott ki. Szóltam neki, aztán ismét rosszat adott. Harmadszorra sikerült eltalálnia a megfelelőt, de addigra eléggé zavarba is jött.

- Jaj, ne haragudj! - mormolta, és megingatta a fejét. - Pedig még csak nyolc óra. Mi lesz velem estig?!

Számos oka lehetett annak, miért volt olyan fáradt és figyelmetlen kora reggel, de úgy éreztem, semmi közöm a magánéletéhez, hogy rákérdezzek. Csak kitartást kívántam, és a lépcsőn felfelé megállapítottam magamban, hogy milyen elképesztően gyönyörű zöldeskék szemei vannak ennek az embernek.

Ezután egyértelművé vált számomra, hogy ő bizony nem olyan, mint a kollégái. Rajta jobban feszült az egyenpóló, és jobban domborodott az egyennadrág. Rövid szakálla volt, épp csak pár milliméterrel hosszabb a borostánál, de igazán jól állt neki. Túl kevésnek bizonyult az a nagyjából kettő perc, amikor találkozhattam vele a munkanapjain. Egy perc belépéskor, egy perc kilépéskor. Ezalatt nem tudtam olyan alaposan megnézni magamnak, amennyire szerettem volna, pedig igyekeztem minden alkalmat kihasználni. Kezdtem várni ezeket a röpke pillanatokat, hátha felfedezhetem egy újabb tulajdonságát, vagy legalább megcsodálhatom az eddigieket.