Megint tavasz...

I.

1933. május 2. Hétfő

Reggel hét óra kettő perc. Ez az az időpont, amikor a busz bezárja az ajtajait az első állomásánál, és megindul úticélja felé. Május másodika pedig az a nap, amikor egy barnaszemű ijfú először teszi fel a lábát az ő megállójához hét óra, tizennyolc perckor érkező buszra. Felmutatja bérletét, majd helyet foglal egy a jármű hátulja felé néző, ablaktól távolabb eső ülésen. Már-már szokásává vált, hogy amint elhelyezkedik előkapja mély zsebéből az íróeszközeit, majd az ablakon kinézve, inspiratív nyugalomba helyezi az elméjét, néha lefirkál egy-két sort, majd az óbudai végállomáshoz érve kizökken és elhagyja a buszt és elindul a munkahelye felé. Így kezdődtek Héra Barnabás munkanapjai.

Magának nem szerette bevallani, hogy a napjai legérdekesebb részét inkább nevezné az utazásnak, mintsem a Hírlapnál töltött 9 óráját. Szerette figyelni a várost, a többi embert, ahogyan mind sietnek csinálni pontosan ugyanazt, mint tegnap, ahogyan komótosan jelzik leszállási szándékukat majd keservesen felállnak a még meleg helyükről. Szerette látni a különböző embereket a buszon, találgatni, hogy milyenek lennének ha igazán megismerné őket, megfigyelni az ő szokásaikat az útjuk alatt. Imádta ugyanazokat az embereket látni nap mint nap. De ami a legkedvencebb dolga volt ezek alatt az utak alatt, az az volt, hogy miközben figyel a környezetére a tollára jönnek a szavak. Volt tehetsége az írás művészetéhez, mi másért lett volna újságíró a szakmája? No de méginkább a versíráshoz, hiszen abban nem csak tehetséges volt, hanem szenvedélyes is. Ám ennek sehol máshol nem adott hangot, mint a buszon és az oda a zsebében cipelt barna jegyzetkönyvben. A busz a helye, az utazás pedig az ideje volt az ihlet eljöttének számára. Május második napjáig mindig az eggyel előbbi buszon töltötte a napja kedvenc részét, azonban rájött, hogy nem bűn kicsivel később kelnie, hiszen a későbbi járattal, sem késik el, és ugyan pár perccel csak, de tovább húzhatja a lóbőrt. Azt gondolta, ez az apró változtatás csak az időbeosztását befolyásolja majd, és bár csak az első pár napban, de így is történt.

A cirka ötven, sofőrtől függően plusz vagy mínusz tíz percet igénybe vévő buszút után igyekszik gyorsan leszállni mert szereti megköszönni a buszvezetőknek az aznapi munkájukat egy mosollyal, hátha némileg sikerül feldobni a kedvüket. Majd elindul az észak felé elhelyezkedő munkahelye felé, általában ekkorra már egy szál cigarettával az ujjai közt. Míg hevesen inhalálja be a rúdból a különbféle méreganyagokat nyugatásképpen, egy röpke percig még összegzi az aznapi út alatt látottakat, és írottakat, majd immár a munkája felé tereli a gondolatait és listázza mik az aznapi megbízásai. Mikor odaér, lenyomja a kilincset és belép munkatársai sorra köszöntik, néhányan őt látva felderült mosollyal, többségüknek viszont csak puszta fáradtság látszik az ábrázatán. Beülve a kis rendezetlen asztala mögé neki is lát az aznapra szánt teendőinek. Kellően fárasztó számára egésznap agyalni, így munkaideje lejártával elhagyja az épületet és felül arra a buszra, ami hazaviszi őt a kis, de számára tökéletesen elég zuglói lakására. Az esti buszozásokat kevésbé kedvelte, mint a reggelieket, ugyanis ekkor a sajátját is beleértve csak megfáradt arcokat látott, ráadásul mindnek tudta az okát. Nem volt mit találgatnia, versíráshoz pedig már túlsàgosan kimerült és nyugtalan volt. Lomhán leszáll a Jeszenák János utcai megállónál, majd hazasétál. Esti tennivalói elvégeztével pedig a vánkosára hajtja a fejét és némi gondolkozás után elnyomja az álom.

Nagyjából így festett Héra Barnabás egy szokványos napja amelyből, nem meglepő módon minden vágya volt kitörni. De legyünk őszinték ki nem vágyik egy változásra ami feldobja a mindennapjait, amiknek zömét írógép püfölésével tölti. Volt halovány elképzelése, hogy ezt mivel szeretné megtenni, bár ezt csak saját maga hitegetése okán nevezte ,elképzelésnek' vagy ha olyan kedvében járt akkor ,tervnek' más ember inkább puszta álomnak hívta volna.
Ez a képzelgés ugyanis úgy szólt, miszerint az ő apró verseit, miket a kis noteszébe írkal napi rendszerességgel majd egyszer kiadásra kerüljenek. De nem is akárhol, hanem egy igencsak nagy közönség elé, mégpedig a Nyugat irodalmi lap olvasói szemei elé. Áttörésre vágyott a költészetében, nem is akármilyenre. Álmodozott arról milyen lenne a saját kötete borítóját látni a kirakatban, újságokban szerepelni és átadni az egész világnak mi jár a fejében. Azonban visszaolvasa miket ír, mindig viszolygott ettől. Nem érezte elég hatásosnak a költeményeit, azt gondolta mások nem értenék amit ír, és ezek a sorok csak számára nyernek értelmet. Ennél fogva sosem tett ennek a célnak az elérése érdekében egy lépést sem. Sohasem. Pedig néhány alkalommal elalvás előtt egészen sokáig elvezette a fonalat, hogy majd egyszer egy nagy házban fog élni, családdal szeretetben, mindezt csak abból megteremtve amit igazán csinálni szeret. Szép dolog volt erről gondolkodni, az kevésbé, hogy sosem tett ezért semmit, de azt kívánta, most az egyszer talán nem is neki kell, hanem a sors intézkedik helyette. És lám, rengeteg várakozás után, egy nap a kívánsága teljesült. Ezt ő akkor természetesen nem tudta, innentől kezdve rajta állt, hogy mennyire él a lehetőségeivel, és hogyan hozza meg az akkor, jelentéktelnnek tűnő döntéseit.

Üdvözlet minden erre járónak, ez lenne a történetem debütáló része! Remélem tetszetni fog a továbbiakban is!!
kis kitérő: a történet korában ilyen formában buszok nem léteztek, ez a része puszta kitaláció hogy megfeleljen a cselekményhez.