Megint tavasz...

V.

1933. május 11. Csütörtök

      A hét negyedik napjára a felhők is odébb álltak és végre valahára és beköszöntött a valódi napsütéses egészen nyárias idő, ahol nap sugarai áthatoltak a házfalak résein és kicsit sem voltak kegyesek, olyannyira, hogy az utcát végigjáró újságírónak is meglehetősen melege volt bokáig érő szövetkabátjában. Zavarta bár, de semmi pénzért nem vette volna le magáról, ezért csak tűrte a meleget abban reménykedve, hogy megtalálja őt egy pajkos szellő és segít rajta. Mellére szívta a cigarettáját míg iparkodott a reggeli busz megállója felé, hiszen kissé elszaladt az ideje míg a feketéjét kortyolgatta a csöppnyi erkélyén. Szerencséjére, nem kellett futásnak erednie ahhoz, hogy ne hagyják őt helyben így lassan fellépkedett a fokokon, és iratait mutatta a bajuszos söfőrjének aki hunyorogva ellenőrizte azokat, majd némán bólintott egy aprót és várta a következő felszállót.

   Barnabás komótosan tartott a helye felé, és ahogy azt tenni szokta, eközben körbenézett a buszban. Szeme először egy édesanyán akadt meg aki aggódó ábrázattal nézett a gyermekére és mindent megtett, hogy az álomba szenderüljön, mivel úgy látszott a szegény párát felzaklatta a folyamatos zötykölődés, de kifejezetten halkan fejezte ki nemtetszését. Őket sem most látta ezen a járaton először, igaz nem mindennap találkozott velük, de ezen kicsi idő alatt megjegyezte őket. Elengedett az anyának egy félmosolyt, ám mikor a csecsemőre nézett kiült egy kedves, de annál nagyobb mosoly az orcára. Remélte talán ez gyakorol a hangulatára némi hatást és meg tudja könnyíteni a szülője dolgát. Az anya viszonozta azt, amit sikerként könyvelt el, így tovább vándoroltatta a tekintetét a busz utazói között.

    Ezt egészen addig folytatta míg el nem
kezdett kutatni állandó társa szőke fürtjei után, ámde meglepetésére túlságosan hamar találta meg azokat, ezúttal ugyanis nem a tarkóját találta meg, hanem a másik zöld szempárját, aki épp ekkor kapta fel a fejét. Kissé felszaladt a szemöldöke erre, hisz eddig nem ez volt az ő helye. Mindig a hátát mutatta neki, egészen eddig a napig mert most először nem így tett. Meglepődése után rögtön eszébe ötlött, hogy biztosan csak valaki más ül az ő ülésén ezért fordul vele szembe, de tévedett. Egy árva lélek sem foglalt helyet a hátsó ülésen amelyet a szőke szokott elfoglalni. Ismét visszaszökött ajkaira az a fajta mosoly, melyet a kisgyermeknek adott mert arra következtetett, hogy szándékos a tett amit az követett el akinek ez a mosoly szólt. Ámde a címzett miután ezt észrevette csak lehajtotta a főjét és elszakította a pillantását. Erre kiszaladt egy kisebb sóhaj a száján, miszerint igazából semmi sem változott és lehet mégsem önszántából ült az útitársa úgy, ahogyan csak csupán kedve szottyant eszközölni egy változtatást a reggeli utazásában. Az okára nem tudott rájönni, hogy mégis miért tette, de igyekezett az egyszerűségnél maradni, bár írói vénája okán az nem igazán az ő asztala.

   Erről jutott eszébe, hogy mit kell ma majd a Hírlapnál csinálnia, s egyből elment a kedve mindentől. Számára teljességgel érdektelen témákról fog cikkezni jövőhéten az újság, nem igazán boldog a saját gazdasági helyzetet tárgyaló témájával de mit volt mit tennie, a cikknek meg kellett hogy jelenjen az ő két keze által. Inkább próbált nem figyelni arra mi vár rá, hanem arra ami előtte van.

   A jegyzetfüzetébe napok óta nem került új sor, ami nagy ritkaságszámba megy Barnabásnál, de úgy látszik a megfigyelés jobban lekötötte őt, mint a kis füzete. Gondolkodni kezdett, ám semmi újat nem mondott magának, tolla megállt a papír előtt és a sorok üresen árválkodtak. Feladta az ezzel való próbálkozást, megvárja míg az ihlet eljön hozzá, addig pedig ismét nekiállt nézelődni, hátha megtalálja a múzsát valahol maga körül.

  Bár az ihlet széles és sebes folyójának forrására nem lelt rá, gondolatai megint a rejtélyes szöszke társára kalandoztak. Mint azt már jó pár nappal ezelőtt is, most is iskolai feljegyzéseket látott a kezében, és koncentrálni látszott. Hirtelen visszajött az emlékkép, amin ő egy tankönyvet szorongat a ,pszichológia' szóval az elején. Ezekből összetette, hogy lehetséges, hogy ez a fiatalember talán elmeorvosnak, vagy valami olyasfelének tanulhat. Ennek tudatában már azt sem volt túlságosan megerőltető kitalálnia, hogy ezt feltehetőleg a busz végállomásától egyenesen a Bécsi úton lefelé található, Óbudai Egyetemen teszi. Persze, ebben nem lehetett biztos, de olyannyira összeállt számára a képlet, hogy más lehetséges eshetőséget el sem tudott képzelni. Némileg felderítette a reggelét, hogy valahára megtudott valami valószínűleg biztosat erről az idegenről a buszon, ám ezen idegenen eközben a gondolatmenet közben ottfelejtette a szemét rajta s annak egy kicsi idő után ez feltűnt, kérdő tekintettel emelte fel kobakját.

   Mikor látta, hogy csak Barnabás bambul feléje, rámosolygott, hogy végre visszatérítse a tartozását ilyen szempontból. Előbbi azonban kissé megfagyott eközben, a szőke pedig nem kapott viszonzást, így lehervadt arcáról a boldogság jele, s visszafordult a tanulnivalójához. Az újságíró lelke fölött ezután átvette az uralmat a szégyen, hiszen napok óta azon méltatlankodik, miért nem viszonozzák a gesztusát, amikor pedig megteszik, ő csak bambán néz rá.

   Inkább ő maga is visszafordult a saját papírjaihoz, keresztülment rajtuk mégegyszer, valami ihlet reményében, de csak a felbontott, olvasott, ám válaszra nem méltatott levelét találta meg. Gondolta akkor éppen itt az ideje írni neki úgyis eltart pár napig, míg a lány azt kézhez kapja. Írt némi helyzetjelentést magáról, hogy van vagy mivel foglalatoskodik éppen, majd feltette az égető kérdést, miszerint mit értett ő az alatt, hogy hamarosan látják egymást. No, nem mintha ellenvetése lett volna, dehogyis, hiányzott neki a gyerekkori barátja csak eddig olyan távol laktak egymástól, Barnabás költözése miatt. Eltette a kabátja egyik belső zsebébe a levelet, reménykedve, hogy annak a nap folyamán nem esik baja, hogy a munka után fel tudja adni. Legalábbis kisebb baja esik mintha az így is állandóan szamárfüles füzetének lapjai között helyezte volna el.

    Az igazat megvallva, nagyon boldoggá tette, hogy a lány felvette vele a kapcsolatot, évente párszor bár találkoztak, de az nem helyettesítette azt, ami gyerekkorukban volt nekik, márpedig azt felnőtt fejjel is visszasírta. Nem csupán a gyermek énjüknek felhőtlen boldogságát, hanem, hogy megosztottak egymással mindent, és azt, hogy akkor tudta, ha rájuk szakad az ég, akkor is barátok lesznek, és akkor is összeülnek délutánonként, addig játszani míg haza nem viszik őket a szüleik vagy később, az iskolai tanulnivalóval segítséget nyújtani. A régi szép idők óta más szelek járnak feléjük de Barnabás abban reménykedett, hogy előbb vagy később összesodorja őket egy hosszabb időre is.

  Mindeközben a nyolcas busz besorolni
igyekezett a Bécsi úti megállójába, az újságíró pedig felállt a helyéről, odalépett az ajtóhoz ami ezúttal az leghátsó előtti volt, majd maga mellé nézett, s próbálta elkapni a másik ifjú tekintetét. Ez sikerült is elég hamar, mert most kivételesen nem állt ellen a késztetésének, hogy visszanézzen rá.  A szempárok a mai reggel folyamán sokadjára fonódtak össze, Barnabás ajkán pedig megjelent a sajátos ragyogó mosolya, amivel megajándékozta az embereket ha alkalma nyílt rá, mint ahogyan most is tette ezt az egyetemistával. Neki is felderült az arca erre, és néhány apró pillanatig csak megosztották egymással a jókedvüket. Az idillnek azonban pár másodperc múlva végeszakadt, ugyanis nyílt az ajtó, és minden utazónak sietnie kellett, hogy a hosszú út után el tudja kezdeni a napját.

halihoo!! meg is jottem az otodik resszel, ne haragudjatok a varakozasert, nincs rendszerem a reszekre foleg most hiszen egy masik, egyreszes sztorin is dolgozom ugyhogy erdemes figyelni a profilom ha kivancsiak vagytok. emiatt errol a konyvrol elmegy a figyelmem de hamarosan erkezem az ujabb resszel!! illetve visszajelzeseket hideget, meleget tovabbra is szivesen fogadok<3