Lose & Lost - Minsung ff. ✔️

... the pain

... a fájdalmat

Végeztünk a reggelivel, legalább is Minho mindent megevett aztán odajött szinte engem etetett. Furcsa búgó hangot adott ki, ezzel is engem megnevetettet. Olyan kis bohó volt, de csak akkor vettem észre, hogy egyre közelebb ül hozzám. Miután végül belém tömte az utolsó harapást, lerakta a villát. Gyönyörű szeme tükrébe teljesen elvesztem.
Finoman közelebb hajolt majd, az ujjával az ajkaimra simított.
- Ott maradt egy kis nutella. Úgy eszel, mint egy gyerek és még etetni is kell.
- Hyung... - nevettem el magam.

Szinte meg is felejtkeztem az épp összeomló életemről. Mint ha ezer éve ismerném olyan köteléket éreztem Lee Knowval. Mint ha csak megtaláltam volna a lelkitársam.

Aki látja a fájdalmat a mosoly mögött.

Aki meghozza a fényt az életembe a sötét éjszakába.

- Hyung? - nyeltem egy nagyot- Te hiszel a szerelembe?
- Hát - vakarta meg a tarkóját - Eddig még nem voltam az igazán, hogy higgyek benne, de amúgy talán. Voltak kapcsolataim, de mind olyan lapos, olyan semminő egymás mellett. Egyik sem volt különleges. Te?
- Én... Talán a másik véglet vagyok. Aki hisz benne, de tart tőle.

- Akarsz róla beszélni?
- Előbb kaphatok egy ölelést? - szemei meglepődöttséget mutattak majd finoman rám mosolygott.
- Persze Sungi. - és közelebb vont magához, átölelte a hátam és finoman cirógatni kezdte a gerincemnél.

Szemem behunyva bújtam bele nyakába. Elengedtem mindenem. Elengedtem szemeimből a sós könnyeket. Elengedtem szívemet nyomó érzést és utat engedtem minden bennem tomboló fájdalomnak.

- Shh - ütögette meg finoman hátam - Minden rendben lesz. Én itt vagyok. Add ki magadból Hannie.

Itt vagy.

Te.

Nem más.

Csak te Minho.

- Tudom nem sokat segíthetek. De szívesen meghallgatlak. Mivel sok féle ember megfordul a bárba, csapos létemre látom az embereken a szándékot. Te elveszetten jöttél oda. Egy elveszett jó lélekként. - kezei hajamon simítottak végig. Hangja pedig nyugtatóként hatott rám. Körbeölelte derekam, majd óvatosan elengedtem magam öleléséből, majd leeresztette karjait.
- Köszönöm. - töröltem meg könnyben ázó arcom.
- Hozok valamit inni és ha készen állsz, hallgatlak. - mosolyodott el majd bólintott.

Mikor felállt mellőlem akkor realizáltam, teljesen eláztattam a pólóját...
- Ne haragudj a pólód miatt.
- Ja? Az. Ne kérj bocsánatot. Bármikor mikor úgy érzed, az én vállamon kisírhatod magad.
- Miért? Hisz alig ismersz.
- Nem tudom. Olyan kis törékenynek látszol, olyan embernek, aki éhezi a szeretet, de ugyan akkor bele van szomorodva, hogy nem kap.

- Ennyire látszik?
- Azok a gyönyörű kisírt szemeid mindent elárulnak rólad Sungi. És mikor átöleltelek beleremegtél. Mint ha éheznél a fizikai kontaktusra. Nagyon el lehettél hanyagolva.

- Az elején nem is...Még középsuliba találkoztunk - sóhajtottam - Azt hittem, hogy ő más. Nem volt baj, hogy meleg voltam. Nem volt baj, hogy kis esetlen voltam hozzá képest. Törődött velem az elején. Azt mutatta, hogy semmi más nem számít a boldogságomon kívül.

- De megcsalt...- bólintottam fájdalmasan - Még mindig nem értem miért.
- Amíg középsulisok voltunk, semmi nem volt. De ahogy az egyetemre elkeztünk járni és hozzá költöztem, munkát vállaltam mellette, hogy ne kelljen szűkölködni. Kivettem a részem a háztartásból is, de egyre jobban elhidegült. Egyre kevesebbet ölelt, majd arra fogta, hogy fáradt, egyedül akar lenni. Majd mikor szóba hoztam, rávágta, hogy csak hisztizek és akkor menjek oda hozzá, ha lenyugodtam. Majd meg is vádolt, hogy én csalom, egy olyan nap mikor a meló miatt későn értem haza. Közben pedig ő ment félre...