Szótolvaj

1. Rész

Lexan Van a nevem, de mindenki csak Lex-nek szólít. Pár nappal a tizenötödik szülinapom előtt gyerekotthonba kerültem miután anyám egy mindjárt jövök-kel otthagyott egy bevásárlóközpont kelős közepén. A mikor haza gyalogoltam üresen találtam a lakást a cuccom egy bőröndbe volt csomagolva és rajta egy cetli "Sajnálom". Nagyon szarul eset. Teljesen megváltoztatott, nem törődtem a barátaimmal valójában senkivel és semmivel sem. Magamba fordultam és azt hittem, hogy így minden rendben lesz. Az életem fenekestül felfordult amikor betöltöttem a tizenötödik életévem. A suliban voltam ez volt az utolsó nap és holnaptól nyári szünet. Mindannyian az órát néztük, persze különböző okokból. Már csak pár másodperc. Három, kettő, egy és csöngettek.

-Boldog szülinapot Lex.-Gondoltam magamban, de ekkor valami megváltozott. Egy csomó hangot halottam. Mindenki egyszerre kiabált, ordított és ujjongott. Egyszerűen kikapcsoltam. Ott a terem kellős közepén elájultam.

Másnap egy kórházban ébredtem, és továbbra is hallottam a hangokat, de itt kevesebben voltak és nem kiabáltak.

-Jaj még két óra maradt hátra.-Csoszogott be egy idősebb ápolónő a szobámba.-Felébredtél? Hála az égnek, már ideje volt!

-Mi történt?-Kérdeztem kissé zavarodottan nem értettem hogy halom a szavakat amelyeket ki sem ejt a száján.

-Szuper. Lehet, hogy amnéziás. Már csak ez hiányzott.-Forgatta meg a szemeit és az ágyam végéről kiemelte egy dossziét és azt olvasgatta.-Nem nincsenek amnéziára utaló jelek. Elájultál az iskolában. Leeset a vércukor szinted, erre oda kel figyelned. Nem szabad elfeledkezned a rendszeres étkezésekről, szóval máskor reggeliz.-Visszatette a kartont és elindult kifelé.-A mai fiatalok nem esznek, és a végén itt kötnek ki a nyakunkon. Egy orvos mindjárt átvizsgál és szerintem utána már haza is mehetsz.-Szólt még vissza és már ment is.

És így is lett. Nem sokkal a távozása után egy fiatal huszonéves férfi kopogott be az ajtón.

-Szabad?

-Persze.-Mosolyogtam rá.

-Milyen aranyos gödröcskéi vannak. Hogy érzed magad?-Ült le az ágyam szélére a kartonommal a kezében.-Van fejfájásod? Hányinger? Vagy valami szokatlan?

-Jól vagyok.Nincs semmi bajom.

-Szerintem sincs. Kár, hogy túl fiatal vagy.-Sóhajtott egy nagyot majd felállt.-Rendben.Miután kitöltöttük a szükséges papírokat, haza is mehetsz.

Már indultam is hazafelé amikor az egyik szobából érdekes hangokat halottam, de nem láttam semmi mozgolódást.

-Hölgyeim és uraim a Royal Ballet társulat legújabb tagjai Alerin Lomin és Marko Midon bemutatnak egy adagiót. Felhangzik a taps és kezdünk. Ránk irányul a reflektor felcsendül a zene . Szépen lassan megfogjuk egymás kezét és elkezdünk táncolni úgy ahogy begyakoroltuk. Minden tökéletes a nézők élvezik mi nem hibázunk. Már majdnem befejeztük hátra van még a finálé. A nagy ugrás. Azt mondta elkap. nekem bíznom kell benne, de a szívem majd ki ugrik a helyéből.Meg tudom csinálni! Nekirugaszkodok és...

Benyitok az ajtón, de a szobában nincs senki.Vagyis amikor jobban szétnéztem a sarokban észrevettem egy kórházi ágyat. Bene egy nő aludt.

-Lehet, hogy a tévét hallottam.-Ám amikor megnéztem ki volt kapcsolva. Oda menetem az ágyhoz és kivetem a kartont.

Alerin Vemin egy baleset következtében komába eset azóta nem sikerült felébreszteni öt éve. -Elképedve figyeltem a jelentést.

-Marko ő el fog kapni. Megígérte. Benne bízhatok hisz szeret.-Ekkor fogtam fől, hogy a gondolatait halom, mert ő komában volt és a szerelmét kereste.-Marko, hol vagy?

-Hamarosan itt lesz. Megígérem.-Szerettem volna megnyugtatni és sikerült.

-Akkor jó.-Mosolyodott el álmában.

Ja nagy galambajkába kevertem magam, de sikerült bejutnom a Royal Opera házba és megkerestem Markót. Aki elmesélte, na jó valójában csak vissza emlékezet a történtekre. Én az egészet halottam és átéltem az ő szemszögéből.

-Hónapokon át gyakoroltak, megállás nélkül a kifulladásig. A tánc végén egy Al nagyot ugrik én pedig elkapom. Az utolsó próbán megzavartak én megcsúsztam és elestünk. A bokám megsérült és az orvos figyelmeztetett, hogy pihenem kell. Nem hallgattam rá, hisz másnap volt a premier. Nem hagyhattam cserben Alerint. A szerelmem karrierje függött ettől az előadástól. Ám a bokám nem bírta. Elejtetem őt és leeset a szempadról. Kórházba kerültünk mind a ketten, én többé nem tudtam táncolni. Ő meg sosem kelt fel. Nem mertem meglátogatni szégyelltem magam és a végén a munkámba temetkeztem tanítottam másokat és vigyáztam, hogy ők ne kövesék el ugyan azt a hibát amit én. -Megrázta a fejét és visszatért a jelenbe.-Figyelj kislány szerintem ideje lenne,hogy meny.

-Igen és magának is velem kell,hogy jöjjön.

-Minek és egyáltalán hova?

-Alerinhez. Tull sok idő telt el. Maguk szerekét egymást. Igaz?-Bólintott én pedig fojtattam.-Megbocsátunk annak akit szeretünk, de előbb bocsánatot kel, hogy kérjen. Na mennyen.-Toltam a kijárat felé.

-Igaza van.-Lódult meg kifele.

-Naná.-Forgattam meg a szemem és mentem utána. A kórházi szoba mellet nekidőltem a falnak és hallgattam Márko bocsánatkérését. Érdekes hogy a gondolatokat jobban hallottam mint a szavait.

-Marko? Tényleg te vagy az?-Hallottam meg Alerin gondolatait.

-Igen és ideje lenne, hogy felébredj és beszélj vele.-Üzentem neki vissza és a következő pillanatban hallottam is felcsendülni a valódi hangját.

-Szeretlek Márko.

-Én is. És...Őh...-Nyögd már ki!-Hozzám jönnél feleségül?

-Igen! Igen és századszorra is igen!

Na így indult be az életem egy száznyolcvan fokos fordulattal. Ahelyett, hogy mindenkit kizárnák az életemből belelátok másokéba, és idővel megtanultam ezt a képességet ki is használni. Most a New Yorki Klawington bentlakásos iskolába ügynökképző szakára járok. Ez az utolsó évem. Ebbe az iskolába milliomosok gyerekei járnak a "Hogyan irányítsunk céget" vagy a "Hogyan alapítsunk céget" szakra. Nagyon nehezen jutottam be. Különböző pályázatokat és egy kicsit a mágiám is bevetettem, de sikerült. Nagyon vigyáztam a titkomra, hisz nem akartam elmegyógyintézetbe kerülni. Még a két legjobb barátnőmtől is titkoltam Brittanitól és Krisztáltól akikkel itt találkoztam. Egy osztályba járunk ők a szobatársaim is. Érdekes, hogy a múltamról senki sem tud kivéve az igazgatónőt akinél vannak a papírjaim. Egy cseppet sem bántam, mindenki átlagosnak gondolt olyannak mint a többi, de persze az is besegített, hogy itt mindenki egy kicsit beképzelt a szülei sikere miatt.

Persze semmi sem lehet tökéletes és valakinek mindig ki kel lyukasztania a boldogságlufid. Az én Mr.Lyukasztom is hamar megérkezett.