Tudatlanság

Part 1

A város lezárás alatt áll. A kapun se ki, se be nem lehet közlekedni. Az utcák olyanok, mintha egy szellem járta helyen lennék. Egy lelket sem lehet látni. Mindenki fél. Én viszont kimerészkedem az utcára. Nem is értem miért, de könnyedséggel önt el. Én csak egy dologtól félek. Magamtól. Minden ember legnagyobb ellensége önmaga.

Ahogy járom az utcákat csak kulcsra zárt ajtókat, bezárt ablakokat, és lehúzott redőnyöket vagy behúzott függönyöket látok. Még a fényt sem engedik be a házba, de utána persze panaszkodnak, hogy milyen drága az áram. A sok jóra gondolok, amik történtek velem az életemben. A 19 évem alatt megtapasztalhattam milyen az egyedüli gyereknek lenni, milyen elveszíteni a szülőket, milyen átélni az igaz szerelmet, és milyen egy gyermeket világra hozni. Átgondolom a depressziós éveket, amiből most már a férjem mentett ki. Nagyon nehéz volt 12 évesen elveszíteni mindkét szülőmet, látni őket szenvedni, majd meghalni. Árvaházból árvaházba, nevelőszülőktől nevelőszülőkhöz jártam. 2 hónapnál tovább sehol nem voltam egészen a 16. szülinapomig. Akkor egy kis falucskába kerültem nevelőszülőkhöz. Félixszel ott találkoztam először, egy utcában laktunk. Első pillanatban beleszerettem. Emlékszem, ahogy szerelemesen, kéz a kézben jártuk ugyanezeket az utcákat, ahol most egyedül bolyongok, akár egy labirintusban. Egy labirintusban, ahol sok veszély fenyeget, betörők hada, akik harcolnak az élelemért, és vele együtt a túlélésért. Egy vírus, amely akárkit megölhet.