Shelter of survivers - Menedék

2. rész

  Kalandozások a Nagy pusztában... Bárcsak dokumentumfilmet forgatnánk, vagy ismeretterjesztőt, vagy bármit, csak ne kellene a sok idióta részeg közt bukdácsolnom!

  Kikerültünk a "vadonba", én pedig a gépem nélkül egy "R1"-es munkatárs lettem, aki pár táskát cipel az olvasztó forróságban, mit sem törődve azzal, hogy a körülötte lévők mind buliznak, jól érzik magukat. Ez is egy munka, nem? A külön szobás tervem működött, Adriannel a lehető legkevesebbet kommunikálok, Ben sokszor bejön, és egy rögtönzött asztalra költözött mellém. Állítása szerint jobban szeret csendben dolgozni, mint kint, a zsivalyban. Nos, a színes kavalkádban elkeveredni nem olyan nehéz, pláne egy fákkal és régi épületekkel tűzdelt, középkorra emlékeztető domboldalon, ahol a falakat graffitik, "egyik❤️másik" kiiratok, és "szeretlek" vallomások díszelegnek különféle nyelveken. A kamera folyamatosan forog, Marcell fürdőzik a napfényben és a figyelemben, a csapat fogyatkozik, ahogy haladunk, és megjelenik a kezekben a sör. Túl akarok esni ezen a munkafolyamaton, de csak Adrian hangját hallom, ahogy irányítja a megmaradt stábot, ahogy Marcellt kritizálja, ahogy összenevetnek. Ránézni sem merek, a srácok szerint itt van valahol a felesége is, szívem szerint el is menekülnék.
- Van egy kis füzet a nap többi programjával. - gyorsítom meg a lépteim Adrian után, aki örömittasan, szélesen mosolyogva belekérdez a világba:
- Te mire vágysz igazán?  Lefagytam. Nem válaszolhatok, neki pláne, őszintén pedig kizárt dolog. Tovább megy nevetve, mit sem törődve, hogy a feltett kérdésre illene válaszolni...  Mire az omladozó kastélyhoz értünk, már csak ketten maradtunk, és Adrian mindenképp akar a toronyból felvételeket, én pedig nem kaptam más feladatot, egyszerűbb, ha vele tartok. A kopott lépcsőkön gerlepárok ölelkeztek, Adrian sportcipője hangtalanul ért minden fokhoz, és gyakorlottan kerülgette az ottlévőket, nehogy megzavarja a fülledt nyár hangulatát. Fejjebb érve egyre kevesebb szerelmespár volt, Adrian leselkedett kifelé az ablakréseken, vajon honnan lehetne a legjobb, legtermészetesebb képeket készíteni, de minduntalan csak a toronyba vágyott.  Elégedetten kattogott a gépe, amikor elérte a legmagasabb pontot, belőlem pedig eltűnt minden vér, a döbbenet, hogy egyedül vagyok Vele. Karjait magasan tartva, egyik lába egy lépcsőfokkal lejjebb, mint a másik, farmer rövidnadrágja a combjára simult, fehér pólójában tökéletesen mutatott; a nap szinte ragyogott rajta, koromfekete haja pedig emberi kontrasztot adott. Nem tudtam nem bámulni Őt. A programfüzete lebucskázott a lépcsőn. Egy óvatlan mozdulat volt csak, mégis, kiesett a zsebéből, én pedig, tekintve, hogy lejjebb voltam, elindultam a kis szökevényért. Hiba volt. Mire visszaértem, Adrian a legfelső lépcsőfokon ült, gépe távol volt tőle, én pedig odanyújtottam neki a füzetet.
- Tessék, gondoltam még kelleni fog, kiesett a zsebedből...
- Mondd, - vágyott közbe - mire vágysz?  Csak röpke pillanatokra nézett rám, de leginkább a lépcsőfordulót szugerálta. Azt leste, mikor jön valaki?  Előtte álltam, pár fokkal lejjebb, széttárt combjai közt, és elvesztettem a fejem... Odahajoltam hozzá, jobb kezemmel megérintettem borostás arcát, hogy felém forduljon, és megcsókoltam...  Átölelt. Nem tolt el, csak a tenyerét a ruhámtól csupaszon hagyott hátamra simította, annyira közel húzott magához, hogy letérdeltem a lábai közé. Nem akartam elengedni, kapaszkodtam belé, markoltam a pólóját, ahogy Ő tartott engem. Képtelen voltam abbahagyni a csókot.  Levegőért kapkodva váltak el ajkaink.    Megszégyenítve, mégis éhesen csillogó szemekkel nézett rám, mint a kisfiú, aki tétlenül áll a cukorkás tál előtt, amit neki kínálnak.
- Rád vágyom, és megőrülök érted minden egyes nap! - súgtam neki. Ha kirúg is, de legalább nem marad köztünk ez a kitöltetlen űr.
  Tehetetlen voltam. Kiöntöttem Neki a szívem, és az Ő kezében volt a kard, amivel az Ő döntése, lesúlyt-e, vagy megkíméli az életem. Stílusos hasonlat egy vártoronyban...  Elengedett, én pedig kitéptem a saját szívem. Nem tehetem tönkre az életét, a családját, még utoljára tenyeremmel megsimítom az arcát, az ajkát, az édes, csókolnivaló ajkát, amivel újra hozzám akar érni... Újra átölel, de már nem olyan szorosan, mindkét kezemmel simogatom az arcát, a halántékát, a puha, sűrű haját, az emlékezetembe akarok vésni mindent, ami Ő.
- Ne menj még! - súgta. Összetört.
- Muszáj. - belülről mart a vágy, hogy még egyszer megcsókoljam, hogy olyan közel lehessek hozzá, amennyire csak szeretné, de nem így.  Elengedtem, és hátat fordítva neki lerohantam a lépcsőn, azt hittem, fejjel fogom tompítani az esést a falon, de semmi nem történt. Elfutottam az emberek mellett, között, hátra sem néztem, pedig tudtam, hogy Ő a toronyban állt, és engem figyelt.  Másnap beküldtem a felmondásom. Képtelen lennék mellette dolgozni, és ennek most ez a rendje. Nem kaptam tőle semmilyen visszajelzést, csak a hivatalos, előre megírt mondatokat, azt sem szóban, csak levelezésben.*  Évekig nem láttam sem őt, sem a csapatot. Nem nézegettem az oldalait, az adásokat, nem olvastam a híreiket. Bennel is megszakítottam a kapcsolatom. Idilli időszakom volt, bár a politika következményei végig pallosként lógtak a fejünk felett, tudtuk, hogy a szép világnak előbb, vagy utóbb, de vége lesz...