Shelter of survivers - Menedék

2. rész - Hétköznapok

  Megváltozott a világ. Csend lett. Nem zúgnak erőművek, gyárak, nincsenek repülők, nincs fényszennyezés. Vadállatokat lehet hallani, vonyítást, amikor a telihold besüt a szobámba, és elgondolkodom, vajon mi történhetett a sok, fogságban élő egzotikus állattal; oroszlán, zebra, apró élőlények.

Nem tudok aludni. A tény, hogy Adrian állt a Menedék élére, a hírek teljes hiánya, hányan élhetnek még, hol vannak, megrémítenek a gondolatok.  Az egyik lány egyre hangosabban zihál... A fiatal, terhes lánynál beindult a szülés az éjjel. Az asszony, aki ellátta a sebem, valahogy segített a világra hozni a babát, de túl fejletlen volt, csak a lány élte túl. Ő megmenekült, ki tudja, hányan nem. Egyre többször érzem a számban azt a keserű ízt, amit akkor... Ezt egy anya nem tudja feldolgozni. Cikáznak a gondolataim, de minden percben csak ugyanarra tudok gondolni... Mi történt Adrian-nel?

*

  A reggel fájóan hatolt a tudatom mélyére, ahogyan belém szúrta éles sugarait. Mit keresek én itt? A sebem egyre szebb, gyógyul, a többiek nem igazán barátkoznának, ha már egy helyre kell összpontosulnunk, és inkább érzem a kirekesztést, ami már jópár éve nem hiányzott. A napi étkezésünk sok gyümölcsből, zöldségből, és friss ételekből állt, gondolom van valami gazdaság a környéken. Egyszerű sülthúsok, tejtermékek, és az sem hátrány, ha az idős asszony még Azelőttről magával hozta a receptjeit, mert ugye egy olyan társadalomban, ahol ki vagy szolgáltatva a kereskedelemnek, miért is lenne szükség elraktározásra? Várjuk a telet, amikor hosszabbak az éjszakák, a nyáron elszaporodott ragadozók agresszívabbá válnak, és rákényszerülhetnek az emberi húsra... Nyilván a legjobb ötlet egy kővár, aminek van egy halakkal teli tava, kertje, gazdasága. És egy ilyen várat erős kézzel kell irányítani...  Napi teendők után kutatok, hátha lenne valami feladatom, és nem csak a várakozás a... Mire is? A szobámat hátrahagyva a karzaton támaszkodom, hallgatom a nők csicsergését, a friss illatokat, ami a kinti virágok, és a konyhában készülő ételek keveredése. Megkordult a gyomrom, bár nem voltam éhes. Cipők hangjára lettem figyelmes, amik az ősrégi márványpadlón közeledtek, hiszen ez az ágyakkal tűzdelt helység szolgált az épület szalonjaként; a földszinten túl veszélyes lenne tartózkodni, a felfelé vezető lépcsőt könnyű eltorlaszolni, és sok irányba lehet menekülni, ahonnan a kertbe, az alagsorba, és a pincerendszerbe is vezet egy kis ajtó. Adrian hangjára azonnal felfigyeltem, bár nem néztem arra, nem vagyok már kislány, aki a Mikulást várja. Angolul beszélt egy idősebb férfihoz, aki egy békés vadászkopóra hasonlított. Hosszabb haja volt, fekete, de még nem őszes, pedig biztos, hogy idősebb volt, mint Adrian. Szemei mélyen ültek, orra karakteres, de nem krumpli, vagy hasonló orrmány, arca borotvált, bőre déli származásra utalt. Olyan olaszos, amikor nem az eseted, de felkelti az érdeklődésed. Észrevette, ahogy figyelem, és elismerően mosolyra húzta a száját, én viszont felemeltem az állam, és a kert felé fordultam. Nem vagyok préda, mint a többi nő. *- Merrefelé szoktatok vadászni? - kérdeztem egy ismerős férfitől, amint kiértem a kastélyból. Ő volt, aki "Főnök"-nek hívta Adrian-t.- Vadászni? - csodálkozott. - Kisasszony, mi nem vadászunk. Van egy hűbérbirtok dél felé, ott van pár család, akik állatokat tartanak, onnan van az ételünk. A védelemért cserébe. Mi már nem kockáztatjuk az életünket holmi szurkálódással!  Mosolya szórakozott volt, és egyben ideges is.- Kérem, ne kószáljon el! Ki tudja, milyen vadak vannak mindenfelé!?  Meg kellett keresnem a fegyvereim, és kiszabadulni a semmittevésből, mielőtt megbolondulok. Én nem vagyok része ennek a "világromboló" tervnek, nekem volt előttük is életem, és ezt leginkább magamnak kellett bebizonyítanom.  Üzemanyag és szerelő híjján a természet adta dolgokat kellett felhasználni közlekedésre. Az autók túlzott elektromosítása ellehetetlenítette a hagyományos szerelőket, áram nélkül pedig nem lehetett orvosolni a hibákat és az akkumlátorok töltését. A maradék régi autóba pár hónap alatt elfogyott az üzemanyag, vagy az emberek őrületükben felrobbantották a kutakat, kirabolták a boltokat, majd meggondolatlanságukban éhen haltak. Jobb esetben csak ők, rosszabban a családjuk. Számtalan katasztrófa is történt az elszabadult háborúk miatt, ahol a civil lakosságot is gyilkolták. A katonaság zárt rendszer volt, akik utánpótlás nélkül vagy éhenhaltak, vagy lemészárolták egymást, vagy az olyan felkelő csapatok, mint Adrian-é, eltűntették őket. Ebben a világban sokmindenhez kellett érteni, hogy életben maradjunk, egy terület nem fedte le egy ember megélhetését. Katona, vadász, földműves, állattartó és -tenyésztő, gyógyító, ápoló, konyhalány, szakács, takarítónő, társalkodónő, és egy idő után a fajfenntartó szerepek vártak minden egyes férfira és nőre.  Az eszközeink leginkább a régi világ maradékából tevődött össze; lopott, szerzett eszközök mindenhez, hiszen a jó öreg műanyagot egyszerű körülmények közt bonyolult előállítani. Számos speciális eszközt szerezni, mint a fegyverek, lövedékek, állattartási dolgok, talán a legnehezebb volt, de aki tudta, hová kell menni, az be tudta szerezni a legtöbbet, és egy ilyen közösség, amit Adrian felépített, szinte mindenre kiterjedt; fegyverekkel és munícióval teli szobák a pincében, a gazdaság gördülékenyen üzemelt, bár minden nap vért és verejtéket nem sajnálva dolgoztak napkeltétől napnyugtáig.  A vár déli oldalán egy istálló állt, tele szebbnél szebb lovakkal, és betörésre váró csikóval. A kantárak és a nyergek elhasználódtak, a cserzett bőr sápadt volt, már-már morzsolódott, de még használható volt. Az egyik sarokban férredobott feleslegesnek tűnő dolgok közt hevert a tegezem és az íjam, amit már annyira hiányoltam. Felnyergeltem egy lovat és elindultam vele, bár fogalmam sem volt, hol is vagyok pontosan, és hová tartok.