Shelter of survivers - Menedék

2. Fejezet - 1 rész - Menedék

  Fegyverropogás... Mindennapossá vált az utóbbi két évben. A világ egy romhalmazzá vált, amikor pár kisebb háború összeállt egy nagyobbá, majd még hatalmasabbá nőtte ki magát. A Politikai vezetők persze mindenki mást hibáztattak; az infláció, a rasszizmus, a genderőrület, néha még az UFO-kat is belekeverték, és a gyíkember-konteók mindennaposak lettek. Senkinek nem jelentett újdonságot, hogy minden nap új, képzelt ellenséggel kellett szembenézni, mégis, az emberek megőrültek ebben a sok információban.

Sokan, sokakat elvesztettünk. Én is; szülőket, testvéreket, barátokat, férjet, és gyermeket. Képtelen vagyok felfogni, hogyan történt. A gyászom lett a páncélom, a dühöm a pallosom, és keresem a menedékem.

*

Elájultam. A karomat eltalálta valami, és mindent beborított a vérem, miközben oldalra zuhantam, majd másik kezemből kiesett a gépfegyver. Hideg volt, vagy csak én fáztam?

*

Egy díszes szobában tértem magamhoz. Nem egy tipikus modern díszes, hanem klasszikus; baldahinos ágy, falikárpitok, vastag függönyök. A nap besütött, bár nem volt olyan erős, jól esett a fénye, talán erőt ad. A szagok ódon fáról árulkodtak, porról, és nehéz épületszagról, amikor tudod, hogy a ház nem dohos, csak régi. Lenyomatot hagy a többszáz éves vakolaton a megannyi vendég parfümje és bűze, és utólag érzed meg a puskaport. Keserves nyikorgással nyílik a hatalmas, faragott ajtó, és egy apró asszony jön be. Orra alatt mindenfélét mormol, kezében tálcán jópár súlyos edény, bennük gyógynövényszagú krémes töltelék.- Jó reggelt, Csipkerózsika! - nézett rám, és ahogy felragyogott cseppnyi, öreg arca, mint egy festmény, vagy egy csokor friss mezei virág. Letette a tálcát az ágyam végébe, és kicsomagolt a vastag takaró alól. Meztelen voltam, a bal karom bekötve, és nem volt véres.- Mondtam én a fiamnak, hogy ezek a gazok csodákra képesek! - rekedtes hangja jól esett a füleimnek, az utóbbi hónapokban senkinek egy jó szavát sem hallottam. - Hogy érzed magad, Kedvesem? Ismerős volt a tekintete, de nem tudom honnan, talán Azelőtt már találkoztam vele, vagy csak emlékeztetett valakire.- Miért vagyok meztelen? - lányos zavarom egy idegen asszony előtt. Ki gondolta volna, hogy ennyi esemény után még ilyet is érezni fogok?- Megvizsgàltalak mindenhol, és egyszerűbb volt így ágyba dugni. Ahogy láttam, már szültél, nagy segítség leszel a többieknek, már ha maradni szeretnél! Maradni szeretnék?- Mi ez? Talán egy menekültkórház? - az asszony, észre sem vettem, és levette a kötésem. Ramatyul nézett ki a kezem, de nem fájt és nem vérzett, inkább, mint amikor elkezdesz nyúzni valamit, a bőre feslik lefelé, alatta már látod a húst, de még nem olyan vészes, hogy ne forrhatna össze.- Ez a Menedék. - nem nézett rám, csak tette a dolgát. - Ha szeretnél, sétálj egyet, megmutatom a konyhát, és van jó meleg leves, enni. Ne idegeskedj, Kedvesem, itt semmi bajod nem fog esni! Felállt, fogta a tálcáját, és kiment. Eszembe sem jutott megkérdezni, mióta fekszem itt, hol vagyok pontosan, és kik vannak még itt. Lassan körbenéztem a szobában, hátha találok valami információt, amiből megtudhatok valami választ a kérdésemre, de csalódottan kellett bevallanom magamnak, hogy mégsem értek annyira a művészetekhez, hogy a szoba díszítéséből meg tudjam mondani, kinek a házában vagyok. Egy széken megláttam a ruháimat, kimosva, megvarrva, még a gépfegyverem is ott volt, ahogy a nyakláncom, benne a kisbabám képével. Erőt vettem magamon, felkeltem, és felöltöztem, ami nem volt egyszerű a szédülés közepette, mégis hajtott a kíváncsiság, hol lehetek, mégis mi ez a hely pontosan...?  Hangtalanul kiléptem a folyosóra, ami egy hatalmas galéria volt, kovácsolt vas karzattal, szemben gigantikus erkélyajtóval, ahonnan ömlött a fény a házba. Jobb oldalon magas fal, súlyos, régi festményekkel, a fal tövében franciaágyak, ahol két terhes nő feküdt. Egyikük pocakja nagy, ő egy barna hajú nő volt, aki kedves, barna szemeivel nézett egy férfit, aki a karzatnak támaszkodott. A nő izzadt haja rátapadt a homlokára, keze a pocakján volt, szája mosolyra görbülve. A másik nő, inkább lány, egy fiatal, tinédzser korú, pocakja még nem volt olyan hatalmas, mégis, arcán időnként megjelentek a görcsök grimaszai. Szalmaszőke haja felkötve, ruhája szakadozott, és folyt róla a víz. Nem figyeltek rá, vagy nem tudták, mit kellene tenni vele. Hirtelen egy férfi kétségbeesett könyörgéseit hallatva próbált átszaladni a szobán, mint aki menekülni próbál valami elől. Kitárult az erkényajtó, és egy öblös, erőteljes férfi kiáltotta el magát:- Mondtam, hogy nem akarok túszokat! - durr. A menekülő összeesett, vére fokozatosan tócsává nőtt a padlón. A két terhes nő oda se nézett, már megszokhatták az effajta viselkedést, én azonban ledöbbentem, amikor a lövő férfit megismertem... Adrian odament a fekvő emberhez, akin egyszerű ruházat volt, haja ősz, cipő viszont nem volt rajta.- De főnök... - kezdett bele a mondandójába egy nagydarab férfi, aki a menekült irányából jött.- Semmi de! Így is sokan vannak még, és egy sem maradhat életben! - Ő az? A halántékán már őszülő, fekete szemű Adrian mintha semmit nem változott volna, alakja inkább, mint egy öregedő párduc, még ruganyos, cseppet sem megfontolt, mégis... Ez csakis Ő lehet!- Lola? - a nevemet hallva különös érzésem lett, mintha ezzel valaki rám adta volna a vértem, amit egy páncéltörő löveg sem tudna átütni.- Szia! - keresztbe tettem a kezem, amennyire tudtam, és vártam, hátha a Párduc közelebb jönne.* A kert meglepően jó állapotban maradt. Pár virág még tündöklött, sokan már termést szárítottak, én pedig zsebbe dugott kézzel sétáltam a kavicsokon, amik nyikorogtak a bakancsaink alatt.- ...ki kellett használni a háborúkat, hogy új rendszert építsünk fel. Az a mértéktelenség, ami a mindennapokban ment, a korrupció, az elöregedő társadalmak, és tennem kellett valamit. - Adrian lehajtott fejjel, mint aki beletörődött, hogy egy felsőbb hatalom utasításait követi, pedig Ő nem ilyen. - Csapataim vannak a világ minden pontján, akiknek az a feladata, hogy a megmaradt tisztviselőket megöljék, még gondolata se maradjon a régi világnak. Újjá akarom építeni, jobbá akarom tenni, és ehhez ki kell irtani a lakosság kilencven százalékát.- És itt gyűjtöd össze őket? - cinikusan néztem rá. - Mi ez? Valami túlélőtábor? Vádló voltam. Elkeseredett, hogy az az ember, akit annak idején ismertem, aki olyan kritikus volt a világgal, a saját kezébe vette az irányítást, és kihasználta, kb az egész világot.- Szeretném, ha maradnál. El fog jönni az ideje, hogy újra benépesítsük a földet, és szeretném, ha a részese lennél!- Megőrültél? - ki ez az ember?