𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | Halálos szerelem

ELME

Vér, füst, csend.
Ennyi maradt az egészből. Semmi több.

Miután Carol elküldött minket Michonnenal, nem tudta magában tartani és szólt Ricknek. Tudta, hogy ketten nem megyünk sokra. Valahogy érezte, hogy segítségre lesz szükségünk. Nem bántam, hogy így tett. Most először éreztem azt, hogy Rick elmebaja jól jön. Olyan mészárlást csináltunk, amit még ember nem látott. Ártatlanok is odavesztek a tűzben. Nők és gyermekek is. És oda is fognak, hisz a falak is megrongálódtak, szabad utat adva a kóborlóknak. Azok az emberek képtelenek voltak az önvédelemre. Napjaik lehetnek hátra, ha még élnek. De nem érzek értük semmit. Semmit. Ami ijesztő. Sokszor úgy érzem, hogy nem vagyok önmagam. Félek a saját elmémtől.
De egyben élveztem is, amire visszagondolva csak feláll a szőr a hátamon. Ahogy láttam a kormányzót fulldokolni, kilehelni az utolsó lehelletét. Minden másodpercét élveztem. És ahányszor újrajátszom a fejemben a jelenetet, mosolyognom kell. Na ez az, ami megrémiszt.

-Azt hittem elvesztettelek titeket.-motyogta Rick miközben megszorította a kormányt.
Elhúztam a számat, hisz tényleg majdnem megtörtént. Egy hajszálon múlt az egész.
Már a nap jött felfelé az égen, amikor végeztünk a várossal. Rögtön autókba szálltunk, felpakoltuk amit lehetett és visszaindultunk a börtönbe. Velünk jöttek a testvérek is, akiket most tényleg befogadunk magunk mellé. Merle viszont, eltűnt. Miután elszaladt a lövöldözéstől, nem láttuk többet. Valószínűleg elbújt valahol. Ehhez ért. Daryl szerint úgyis felbukkan majd, ha szüksége lesz valamire.
Az idő hűvös volt, a kocsit megtöltötte a füst szaga, ami belőlünk áradt. Mellette állandó aláfestést adott Milo lihegése a hátsó ülésről. Daryl meg se szólalt. Egész este rám se nézett, miután a kormányzóba ürítettem a tárat. Egész úton csak kifelé nézett az ablakon.
-Carl látta? -szólaltam meg először, egy kicsit rekedt hangon.
-Hál'istennek nem. Carollal volt az erdőben, nem hagyta visszajönni.
-Jobb, hogy nem látta.
-Jobb.
Úgy valaszolt, hogy rám se nézett. Ami egyrészt érthető, mert vezetett, de több is volt benne. Tudtam, hogy haragszik, amiért szó nélkül elmentem a fiú után, de muszáj volt. Nem tűnt olyannak aki tiszta fejjel tud gondolkodni. Egy várost pedig bárki romba tud dönteni.
-Nem értem miért vagy ilyen.
-Mégis milyen? -megbiccentette a fejét az egyik oldalra.
-Ilyen csalódott.
Akkorát sóhajtott, hogy azt hittem nem marad benne több oxigén.
-Nem vagyok csalódott.
-Akkor miért vágsz ilyen képet?
-Mert azt hittem megbízhatok benned.
Mélyebben vágott ez a mondat, mint bármelyik kés a világon. A szemem megtelt könnyel, de nem hagytam, hogy kigördüljön egy csepp sem.
-Ezt mégis mire érted? Arra, hogy megpróbáltam megmenteni a fiad életét?
-Azzal, hogy csak jobban veszélybe sodrod? -most nézett a szemembe először azóta- Eleve miattad volt ott!
Belemélyedtem az ülésbe. Minden szava igaz volt. Tudtam, hogy így volt, de más ember szájából még nem hallottam. Az én hibám volt. Én is tudtam, nagyon jól. És nem voltam képes egyedül helyrehozni. Ami nem olyan nagy szégyen, hisz egy egész várossal álltunk szemben. De mégis.
-Az a fontos, hogy nem lett senkinek se baja. -Daryl mormogta a hátsó ülésen.
Hiába volt az a feszültség közöttünk, megpróbált valamilyen szinten enyhíteni a levegőn, miután Rick így nekem állt.
-Igen. -fújta ki a levegőt a kormánynál ülő férfi.

Volt valami gyönyörű abban, ahogy a vér kifelé bugyogott a torkából. Csak azt súgta nekem, hogy húzzam meg mégegyszer a ravaszt. Megint. Megint. Minden fájdalmamat kiadtam magamból, és levezettem az ő látványában. Abban ahogy szenved. Úgy ahogy én tettem.
Valahogy nem tudtam levenni róla a szemem, és miután eldőlt, se akartam ott hagyni. Többet akartam. Több golyót. Több fájdalmat. Több szenvedést.
Daryl a késével át akarta szúrni a halántékát, de nem hagytam. Nem kapja meg azt a tiszteletet, tőlem nem. Örökké rothadni fog a napon.

Ahogy megálltunk a kapunál a kis Greene lány már ott várt minket. Kezében a babával. Rögtön melegség töltötte el a szívem. Látni a csöpséget, épségben, mosolyogva. Mintha semmi probléma nem lenne körülötte. De már nincs is. Tettünk róla.
-Alyssa! -rohant oda Beth- Jól vagytok!
-Igen! -mosolyogtam a látványtól.
Judithot a kezembe nyomta én pedig magamhoz öleltem és adtam egy puszit a homlokára, majd átadtam a mögöttem álló apjának.
Közben hátulról egy kis kar fonódott a derekam köré. Carl szó nélkül belém nyomta a fejét és szorosan magához ragasztott.
-Mindjárt elroppan a csontom..-úgy csináltam mint aki szenved.
Erre felnevetett és elnyomott magától. A napok meglátszottak az arcán, de mégis mosolygott. Szemében egyáltalán nem láttam haragot, vagy bármi neheztelést. Szerinte nem az én hibám volt, amitől valamennyire könnyebb volt a lelkemnek.
A háttérben álló testvérpár, nem tudta mit tegyen.
-Tyreese.. és Sasha, ugye? -Michonne csukta be az utolsó jármű ajtaját.
-Igen. -mondta a nagy ember.
-Ti.. én.. -Rick fordult oda- Sajnálom.
-Meg kellett tanulnunk a leckét. Azzal, hogy nem engedtetek be akkor, csak jobbá tett minket. Erősebbé. -mondta Sasha.
-De most.. -Carl odafordult az apjához.
-Most nyitva áll az ajtónk.
Tyreese egy karral átölelte a húgát és valamit odasúgott neki.
-És mi örömmel lennénk a ti családotok tagjai. -mondta a nagydarab.
-Család.. -motyogta Rick miközben simogatta egyik ujjával a baba arcát.
-Igaz, vér nem köt minket össze, de bármennyit feláldoznánk egymásért. -Carol odalépett Beth mellé.
Maggie és Glenn hátul álltak, teljesen kimaradtak az egészből, csak hálásak voltak annak, hogy mind a ketten ott lehettek egymásnak abban a pillanatban.

A nap csendben telt el. Mindenki csak örült, hogy újra megvan a létszám. De furcsa volt. Még soha nem voltam úgy a börtönben, hogy Daryl is ott lett volna. Főleg hogy az ő ágyában aludtam, míg oda volt.
-Mi a baj?
Daryl elhúzta az ajtón logó anyagot és belépett a "szobába".
-Semmi. -bámultam a vaságyra.
-Ha nem akarsz egy helyen aludni velem, akkor..
-Micsoda? -félbe vágtam- Ilyenre ne is gondolj. Csak..
-Csak?
-Olyan rég volt.
Utoljára a farmon feküdt mellettem, míg elaludtam. Mellette mindig biztonságosabbnak tűnt minden. És neki is kevesebbszer voltak rémálmai. Egymás karjában minden megsemmisült körülöttünk, csak mi voltunk. De ez olyan messzinek és idegennek tűnt már.
-Én kezdem az őrködést. Tudsz majd pihenni egyedül.
Ezzel kifordult a szobából. Nem tudtam válaszolni, megmagyarázni, hogy nem vele van bajom, hanem az érzelmekkel. Az emlékekkel. Valószínűleg minden rossz gondolatom eltűnne, ha most a karjaiba venne. De egyszerűen nem vagyunk képesek a kommunikációra. Egyikünk sem.

Csak forgolódtam. A hold teljesen megvilágította a folyosót. Hershel horkolása pedig teljesen behallattszódott. Éreztem, ahogy a szememben lévő ideg rángatja a szemhéjamat. Én pedig próbáltam leszorítani, hátha álom jön a fejemre.

-Lőjj! -suttogott a fülembe, de olyan volt, mintha kiabálna.
Az őz pár méterre legelte a füvet, mi pedig a lélegzetünket visszafogva guggoltunk és szemeztünk vele. Daryltől már induláskor el akartam venni a puskát, de csak út közben sikerült tőle, miután zavarba hoztam. Mostmár tudom, hogy zavarba tudom hozni, ami egyszerre fura, ijesztő és izgató. És ezek a gondolatok amik most a fejemben járnak róla... Egyszerűen elveszi az erőt a kezemből. Nem szabadna ilyenekről gondolkodnom.
-Alyssa! -súgta megint a nyakamba.
Kirázott a hideg, ahogy a meleg levegő megcsapta a bőröm.
-Shh... -remegtem.
Az őz teljesen figyelmen kívül hagyott minket. Ami csak idegesített.
Kék szemével átszúrta a bőrömet, ahogy nézett. Mi van velem?!
-Húzd már meg, Alyssa. -súgta, a szája egy kis önelégült mosolyra nyúlt- Vagy élvezed, hogy ilyen közel vagyok?
Tényleg közel volt. Nagyon közel.
Kezével a combom mellett támasztotta a földet, az arca pedig centiméterekre volt az enyémtől. És igaza volt.

-Bassza meg. -nyitottam ki a szemem.
Lassan felültem és megdörzsöltem a szemem. Ma nem fogok aludni.
Ahogy néztem a falat, a szél egy kicsit megfújta az anyagot az ajtón, és a Hold majd kiégette a szemem.
-Mennyi az idő? -suttogtam magamnak- Daryl hol marad már?