Always Pure

3.

Mire két perccel takarodó előtt, egy halom frissen kölcsönzött könyvet cipelve Tara beesett a szobánkba, már szinte az egész torony elcsendesett. Kissé furcsa volt ez szeptemberben; ilyenkor még mindenkinek – főleg a legfiatalabbaknak, akiknek az első egy-két hónapban minden a Roxfortban töltött óra egy újabb kalandnak számított – pezsgett az energia az ereiben, készek voltak tinédzserek lenni és elképzelhetetlen mennyiségű órát felesleges beszélgetéssel tölteni alvás helyett. Bár már több, mint három napja ismételten együtt laktunk, valahogy az órarendünk mássága és a mentális fáradságom magas foka meggátolta, hogy a szokásos módon cseverésszünk szobatársnőmmel. Ráérő időmben olvastam, aludtam, vagy eszelős kviddics taktikákat és edzésterveket szőttem – mindezt természetesen az ágyamban, mert arra való – vagy a három legkedveltebb tevékenységem kombinációját űztem: egy könyvön pihentetve a fejem szuszogtam édesdeden, miközben arról álmodtam, hogy idén végre a kezembe tarthatom a Kviddics Kupát. Nem éppen egy Blackhez méltó hobbi, de hát, valakinek feketebáránynak is kell lennie a családban.

Az iskolakezdési időszaknak amúgy is ez volt a szépsége, az akklimatizációs nehézségek, a tanárok szívét is meglágyítják, így ezekben a hetekben háttérbe szorulhatnak a házi feladatok, beadandók, és az éjszakába nyúló magolások is váratnak még magukra.

Egyébként nem, mintha a könyvtárból visszatérő Tara már tanulni akart volna; a könyvkupacról, amit hanyag módon az ágyára döntött, messziről látszott, hogy nem tankönyvek alkotják. Csupa regény és novelláskötét hevert Tara naplementevörös takaróján. A lány lehuppant a könyvek mellé, óvatosan, nehogy meggyűrje valamelyiket, aztán végigmérte az ágyon szenvedve, plafont bámuló alakomat.

- Mi történt veled? – kérdezte, mert látta. Napok óta látta a megviseltségemet. Nem a hajamon vagy a ruháimon, inkább a szokottnál is reménytelenebb kisugárzásomon. Lerúgta a cipőjét, felhúzta vastag, kötött zokniba bújtatott lábait, és törökülésben elhelyezkedve nekidőlt az ágya fölötti baldachint tartó egyik oszlopnak. – Vagy kérdezzem inkább, hogy hogy szolgál a Mardekár gyöngyszemeinek egészsége?

- Pfh... – sóhajtottam, hátamról átfordulva a jobb oldalamra. - Ahogy mindig, kárörömmel, és megvetéssel átitatva, mindezt megfűszerezve a gőg és arrogancia keserédes egyvelegével...

- Tehát szokásosan. – villantott halvány mosolyt a lány. – És te, hogy vagy?

Hogy vagyok? Meg van az az érzés, mikor minden tökéletes, egyenes, majd a sorsnak nevezett, torz humorú valami, úgy dönt, hogy képen röhög, és a mocskait arcodba köpve mutatja meg, hogy te babám, csupán egy paraszt vagy a nagyok sakkjátszmájában? Egy báb. És, ha már ez az abszurd végzet folyomány tekinthet bábnak, miért ne vonhatnám ki magam én is a forgalomból? Talán még növénynek is jó lehetnék, a vegetálás egész jól megy mostanra...

Az önsajnálattal vegyes önutálat, ami torkomat kaparta, hiába is akart kitörni, a cseppnyi önbecsülésem és a Black büszkeségem nem engedte, sőt nem akarta, hogy gondolataim bármely szó vagy mondat formában testet öltsenek, és elregéljék gondjaim, illetve depresszióm teljes történetét, melynek rövid összefoglalója és pecsétje egy ezüstláncon lóg a nyakamban karikagyűrű formájában.

- Jól vagyok. – válaszoltam végül, erőltetett mosolyt varázsolva arcomra. Kényszeredetten kerestem bármilyen morzsafoszlányt az elmúlt napok történéseiből, mely segíthet témát váltani. – A bátyád felajánlotta, hogy tart nekem külön órát.

Tara meglepődve kérdezett vissza: - Tényleg? Milyen különórát?

- Szerinte "Nem próbálgatom eléggé átlépni a határaimat". - ültem fel macskakörmöket formázva a levegőben. Bármennyire is paródiának szántam, mégis volt a professzor szavaiban valami elképesztő ösztönző, és egyben rettentő provokatív, ami elgondolkodtatott.