Always Pure

4.

"Mindig tiszta"

Ajánlom, hogy ne felejtsd el...

- Walburga

Se címzés, se megszólítás. Se bármilyen formális megkötésnek megfelelő, cirádás betűarmada összeláncolt egyvelege. Csupán ennyi állt a fekete borítékban érkezett levélen, melyet Mercutio – a megtestesült arrogancia bagoly köntösbe bújtatott képmása – volt olyan kegyes reggel a fejemre ejteni ébresztő gyanánt. Alighanem, ez a két mondat felért egy fenyegetéssel. Egy percig se kételkedtem benne, hogy Castor valamilyen úton-módon értesítette Walburga Blacket, aki megvetéstől áradó pennáját hegyezve igyekezte helyre tenni egyetlen unokája sötét lelkét.

- Szerinted a mugli iskolákban is kiadnak három házi dolgozatot a második héten, vagy ott nem próbálják megkeseríteni a diákok életét?

Tara a semmiből került elő, és fáradtan huppant le a szemközti széken. A könyvtár egy eldugott kis sarkában ültünk, messze a fősortól és persze minél messzebb Madam Irma Cvikkertől. Fél kézzel, gyakorlott mozdulattal lazította meg a nyakkendőjét, miközben másik kezével a táskájában turkált. Pár pillanaton belül megtalálta, ami keresett: a Frankenstein egy kissé megviselt kiadása volt, Tara sajátja. Az ésszerű döntés persze az egyik házi dolgozat elkezdése lett volna, de Tara nem sok megbecsüléssel fordult az ésszerű dolgok felé.

- Őszintén? Fogalmam sincs. - hajtogattam össze a lapot, majd nemes egyszerűséggel a táskámba gyűrtem annak minden tisztaságával együtt. - Milyen órád volt?

- SVK - sóhajtott Tara, és a hangja egyszerre volt kimerült és boldog. - A mardekárosokkal vagyok együtt beosztva rá. Vicces volt; akárhányszor jelentkeztem, jött valami komment arról, hogy a professzor történetesen a bátyám. - Tara odavarázsolt egy szórakozott mosolyt az arcára, de a szeme elárulta: valójában cseppet sem tartotta viccesnek a kígyócskák gúnyolódását.

- Szóljak Altairnek? Castor amúgy sem egyszerű, de ha az udvartartása is körül veszi, akkor minden csak nem ártatlan. - Ártatlan... Visszhangzott a fejemben újra és újra. Koponyám falairól pattantak vissza az egymást kánonozó, elkeserítő szavak. Itt senki sem ártatlan. Mindenkinek vannak titkai. Mindenki bűnös valamiben. Mindig tiszta.

Tara már vette a levegőt, hogy válaszoljon - valószínűleg tiltakozni akart -, de végül nem szólalt meg. Helyette előredőlt, és alaposan végigmért. Mielőtt kimondta volna, már tudtam, mi lesz a következő mondata.

- Levelet kaptál otthonról? - Félig kérdésnek, félig kijelentésnek hangzottak Tara szavai, ahogy aggódva kereste a tekintetemet. Arcom halovány mosolya keserű grimaszba torzult. Bólintottam. Mi ez, ha nem barátság? A másik egyetlen rezdüléséből tudni, hogy inkább vetné magát a Tartarosz legmélyebb, legsötétebb bugyrába, mert még az is csak keblet melengető gyertyalángnak tűnik, az otthoni „meleg" fogadtatáshoz képest.

- Toujours Pur... Fanyar emlékeztetés arra, hogy itt sem lehetek az, aki akarok. Itt is csak az utolsó Black vagyok, akinek menteni kell a család hírét a hanyatlástól, aminek oka valahogyan mindig az apám.

- Ó, Lei.. - Tara az asztalra tette a kezét, és felfelé fordított tenyérrel felém csúsztatta. Nem várta el, hogy megfogjam a kezét, csak próbált a maga módján segíteni, kapaszkodót adni. Már mindent elmondott erről a helyzetről, amit a barátomként el tudott mondani, ezért a gesztusokra hagyatkozott. És az elterelő hadműveletekre.

- Az óra után Jamie említette, hogy még nem adtál neki választ a különórákról. Azt hittem, elfogadod az ajánlatát.

- Én is. De egyszerűen nem volt még megfelelő alkalom. És... nem tudom, hogy valóban vagyok-e olyan jó, mint amilyennek a bátyád némi órai engedtlenség, és okoskodás után beállít...