Heartless love

6. rész

Miután mindenki lepakolta a magával hozott cuccait, lent találkoztunk a nappaliban. Cisca, Flo És Oliver már fürdőruhában voltak, és csak arra vártak, hogy induljunk a partra. Adam a kanapén ült, Lando édesanyja pedig a konyhában tevékenykedett.
-Lando kész van már?-kérdezte Flo türelmetlenül.
-Mikor elindultam lefele még bent volt a fürdőszobában.-válaszoltam neki, miközben leültem Adam mellé, aki a telefonját bámulta épp.
-Akkor mi előre megyünk, jó?-nézett rám Cisca.
-Okés, mi is megyünk majd.

A két lány, és Oliver elindultak, én pedig előhalásztam a telefonom a zsebemből. Megnyitottam az instagramot, és a képeket kezdtem nézegetni. Nagyjából tíz percet kellett várnom, mire Lando lesétált a lépcsőn, egy kék fürdőnadrágba, és egy fehér pólóba.
-Indulhatunk?-nézett rám, én pedig csak bólintottam egyet.
Nem kellett a többieket nagyon keresgélni, mert ahogy a nyaralóból kinéztünk a partra, már ki is szúrtuk őket. Az út odáig csendben telt, ami számomra furcsa volt. Nem az a megszokott nyugodt csend volt, hanem inkább feszültséggel teli. Na persze nem az én részemről, hanem inkább Landoéról.
Ahogy odaértünk, Lando ledült az egyik napágyra, így hát én is így tettem. A többieket bámultam egy darabig szótlanul, majd a mellettem lévő britre pillantottam. A telefonját nyomkodta, láthatóan nagyon bele volt merülve.
-Minden renben, Lando?-aggódtam érte. Tőle a csend nem volt megszokott.
-Aha, csak a galériát nézegettem.-mormogta az orra alatt, felém mutatva a telefonját.
-Lando itt vagyunk a parton. Menjünk oda a többiekhez.-mosolyogva álltam fel, és vártam, hogy ő is így tegyen. Az arca komor volt, nekem pedig az a kis mosoly is eltűnt a számról őt látva.
-Minek menjek? Nem tudom, hogy feltűnt-e, de el van törve a kezem. Nem tudok röplabdázni egy kézzel.-kicsit megemelte a hangját, mire én teljesen lefagytam.
-Lando, mi a baj?-leguggoltam elé, és a kezeimet a térdére raktam. A tekintetét elkapta rólam, a távolba meredt.
-Az a baj, hogy baromira nem emlékszem semmire az elmúlt öt évből. Felébredek egy idióta kórházi ágyon, törött kézzel, kiderül, hogy végre az álmom teljesült, F1-es pilóta lettem, de én ebből nem emlékszem semmire. Érted? Se a versenyekre, se a csapatra, se rád. Nekem már csak ez maradt az elmúlt öt évből. A képek, és videók a galériámban, meg azon a nyamvadt fényképezőgépen, amit a bőröndömben találtam.-a végén a hangja elcsuklott, én pedig megértettem mi is a baja. Megtalálta a fényképezőgépét, amit szinte mindenhova magával hordott. A telefonja fele annyi képet és videót tartalmazott mint az a gép. Tudtam mik szerepelnek azon, hiszen nem egyszer mutatta már azokat a képeket, vagy épp kaptam rajta őt, hogy engem fotóz egy-egy hétvégén. Aztán eszembe jutott valami.
-Mi lenne, ha új emlékeket csinálnánk?-néztem rá mosolyogva. Felém kapta a tekintetét, és értetlenül nézett rám.
-Ezt hogy érted?-felálltam majd a kezemet felé nyújtottam.
-Csak bízz bennem egy kicsit.-a mosoly ismét megjelent az arcomon, mikor némi hezitálás után a jobb kezét az enyémbe csúsztatta, és hagyta, hogy magam után húzzam.
Már egy jó ideje sétáltunk a parton egymás mellett, mikor megszólalt.
-Tudom, hogy számodra fura lesz ez a kérés, de mesélsz magadról?-cipőjével egy kavicsba rúgott bele, én pedig elvigyorodtam.
-Persze. Nos, 2015-ben kerültem be a Forma 1-be, azóta már volt egy pár csapat ahol megfordultam. De a kedvenc csapatom azthiszem mindig is a McLaren marad. Van két testvérem, Blanca és Ana. Az édesapám rally versenyző, szóval volt honnan örökölnöm az autóversenyzés iránti szeretetet. Anya mindenben támogat minket, bár apáért és értem is ugyanúgy aggódik minden versenynél. Jelenleg a Ferrarinál versenyzem, inkább kevesebb mint több sikerrel sajnos.-fejeztem be mondanivalómat.
-Miért hagytad ott a McLarent, ha annyira szereted azt a csapatot? Mármint értem, hogy a Ferrari egy nagymúltú csapat, de a McLaren is az.-pillantott rám értetlenül.
-Nos ez egy jó lérdés. Igazából abban reménykedtem, hogy világbajnok lehetek velük, de erre egyre kevesebb esélyt látok. Ráadásul nem mindenben értek egyet a csapattal. Ők például a McLarennel ellentétben azt sem nézik jó szemmel, hogy mi jóban maradtunk.-ez volt az ami valóban zavart az olaszoknál.
-Akkor miért nem jössz vissza? A videók, és képek alapján úgy tűnt, hogy mi jóban voltunk. Lehetnénk megint csapattársak.-Lando akaratán kívül is olyan témát hozott fel, ami már számtalanszor felmerült köztünk.
-Ez sajnos nem ilyen egyszrű.-sóhajtottam szomorúan.

A parton töltött délután végére szerencsére elég jó lett Lando kedve. Egy csomó videót és képet készítettünk, számomra pedig kiderüt, hogy a fényképezés iránti szenvedélye a baleset ellenére is megmaradt.
Nevetve sétáltunk este hétkor a nyaraló felé, mikor megcsörrent a telefonom. Rebecca neve virított a kijelzőn, és egy pillanatig haboztam, hogy felvegyem-e. Lando tekintete a telefonomra tévedt, majd vissza rám.
-Vedd csak fel. Én bemegyek.-hátat fordított, és elindult befele a nyaralóba.

Lando

A nappaliban a kanapén anya és apa valami romantikus filmet nézett, a tesóim meg épp Unóztak.
-Hát Carlost meg hol hagytad fiam?-anya a hátam mögött becsukódó ajtót szuggerálta.
-Kint telefonál. Egy Rebecca nevű nővel.-Oliver felkapta a fejét ezen mondatom hallatán, az egyik szemöldökét felhúzta, majd pár másodperc múlva megrázta a fejét csalódottan.
-Ő a barátnője.-a bátyám mondata elgondolkoztatott. A barátnője valószínűleg vele akarná tölteni a nyarat, Carlos viszont inkább velem van itt. Ez így nem helyes. Bármennyire is nem szeretném, hogy itt hagyjon, tudtam, ha feljön a szobába, beszélnem kell vele. Miközven szótlanul elindultam fel a lépcsőn, eszembe jutott valami. Egy képkocka, amint Carlos előttem áll, szomorú tekintettel bámul rám, én pedig könnyes szemekkel nézek rá. Egy krémszínű szobában voltunk, valami nappali szerűségben.
-Lando, kérlek ne sírj. A szívem szakad meg, hogy így látlak.-Carlos közelebb lépett, a kezét felemelte, és egy könnycseppet törölt le az arcomról. Én erre egyből reagáltam, hátrébb léptem, és idegesen figyeltem őt.
-Ne sírjak? Épp most közölted, hogy itt hagyod a csapatot! Itt hagysz engem! Azt mondtad együtt leszünk bajnokok. Hazudtál Carlos! Csak tűnj innen, nem akarlak látni!-erre a mondatra választ sem vártam, csak berohantam a hálóba, majd az ajtó melletti falnak dőlve végül a lábaim megadták magukat. Zokogva rogytam össze, miközben éreztem a már ismerős érzést. A torkom elszorult, a kezeim remegni kezdtek, és hiába küzdöttem azért, hogy levegőt kapjak. Egyre jobban kezdett zsongani a fejem, a légvételeim gyorsultak, míg meg nem éreztem egy kart körülöttem.
-Hé, hé Lando nyugi. Nézz rám, kérlek. Nyugodj meg Kicsi, hallod? Koncentrálj!-Carlos volt az. Egy újját az állam alá csúsztatta, és maga felé fordította a fejem. Minden erejével azon volt, hogy megnyugtasson. Itt volt velem, nem hagyott magamra, hiába zavartam őt el. Ekkor jöttem rá, hogy mennyit is jelent nekem. Ahogy azok a barna szemek az enyémekbe mélyedtek, ahogy az egyik kezével az arcom kezdte nyugtatóan simogatni, ahogy másik kezével a derekam cirógatta a póló alatt. Az volt az a pillanat, mikor elvesztem azokban a gyönyörűen csillogó szemekben, és rájöttem, hogy én már képtelen vagyok nélkülük élni.

Ahogy jött az emlékkép, olyan gyorsan tova szállt. Csak álltam a lépcsősor tetején, és bámultam magam elé. Olyan dolog rémlett fel bennem, ami sok mindent összekuszált. A képkockák, ahogy Carlos hozzám ér, az érzés amit kiváltott belőlem. A szívem hevesen vert, és hirtelen csak menekülni akartam. Menekülni az érzéseim, és Carlos elől.
Hirtelen váltottam irányt, lerohantam a lépcsőn, majd a bejárat felé vettem az irányt, ami az utcára vitt. Kirontottam az ajtón, és elindultam valamerre. Valamerre az ismeretlenbe.

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt rész, de sok minden összejött egyszerre. Most viszont itt van egy nagyon hosszú rész, ami remélem elnyerte a tetszéseteket. Kezdenek beindulni a dolgok a történetben. :)