Heartless love

7. rész

A kis sziget maga volt a csoda. Szűk kis utcák, tengerpart, csodaszép házak, mosolygós emberek, hangos zene a klubbokból. Ha egy túrista erre járt volna, biztos ámulattal figyelte volna minden apró részletét ennek a mesevilágnak. Viszont én jelenleg a múltammal küzdöttem. Órákkal ezelőtt még bármit megadtam volna azért, hogy csak egy apró részlet eszembe jusson a múltamból, most meg itt kóvályogtam, és azt sem tudtam merre tartok, vagy ki vagyok valójában. Egy emlék, ezernyi érzés, és gondolat.
Újra és újra elém tárult az a kép, ahogy Carlos rám néz, letörli az apró könnycseppet az arcomról, ahogy a keze a derekam cirógatja, ahogy nyugtat. Ezek mellé az emlékek mellé társultak az érzések, amiket kiváltott belőlem. Azt éreztem, hogy hazaértem. Nem akartam, hogy a pillanat végetérjen, hogy valaha is távol kerüljünk egymástól.
Ezek között a gondolatok között azt vettem észre, hogy egy ismerős helyen vagyok. Egy apró szikla szírt, ahonnan az egész városra, és partra rá látni.
Ismét felrémlett bennem egy emlékkép.A naplemente narancssárgára festette az ég alját, a kis városból csupán aprócska fénypontok látszódtak.
-Annyira gyönyörű ez a sziget. Bár ennek a hétnek soha ne lenne vége.-sóhajtottam bánatosan bámulva a kilátást. Carlos mellettem ült, ő is csupán maga elé meredt. A szél lágyan fújt, de a levegő még így is meleg volt.
-Ha egyszer visszavonulok veszek itt egy házat. Akkor jövünk majd ide, amikor csak szeretnéd.-pillantott rám mosolyogva, mire az én ajkaim is vigyorra húzódtak. Minden olyan nyugodt volt. Csak mi ketten voltunk itt, és ez a csodavilág, ami a szemünk elé tárult.
A fejemet Carlos vállára hajtottam, ő pedig a derekamat átkarolva húzott közelebb magához. Keze a pólóm alá csúszott, és a derekam cirógatta újjaival. Ezt a pillanatot bármeddig el tudtam volna viselni.
A fejem kezdett zsongani az újjabb emlékektől. A szívem viszont mintha újra úgy dobogott volna, mint régen. Leültem ugyanoda, ahol akkor is pihentünk, és a várost kezdtem bámulni. Előhalásztam a zsebemből a telefonom, amin már volt húsz nem fogadott hívás, öt üzenet, mindd Carlostól, anyától vagy a tesóimtól. Azokat figyelmenkívül hagyva kerestem ki Max telefonszámát. Két csörgés után fel is vette, aminek most nagyon örültem.
-Lando, végre haver, már azthittem soha nem hívsz. Milyen Szardínia?-hangján hallottam, hogy boldog, hogy végre felhívtam. Max Fewtrellt ezer éve ismerem. Ha valaki, akkor ő biztos választ tud adni a kérdéseimre.
-Max, jó hallani újra a hangod. Szardínia csodás hely. Viszont most igazából egy fontos dolog miatt hívlak. Eszembe jutott néhány emlék, és abban reménykedem, hogy te majd választ tudsz adni a kérdéseimre.-kezdtem bele, majd miután beavattam az elmúlt két óra történéseibe, vártam a véleményét.
-Nézd haver, igazából Carlos és én soha nem kedveltük egymást. Amikor annó csapattársak lettettek, szinte minden időd vele töltötted. Ha velem esetleg összefutottál, akkor is csak ő volt a téma, ami elég zavaró volt. Aztán jöttek a pánikrohamaid a média nyomása miatt. Egy darabig tudtad kezelni, és normál kereteken belül tartani a szorongásod, viszont mikor az egyik verseny után olyan pánikroham tört rád, hogy majdnem elájultál...akkor is ő volt az aki le tudott nyugtatni. Bármennyire is nem kedvelem a srácot, azt el kell ismernem, hogy bármikor ha hívtad mikor rosszul voltál, ő ott volt neked. Ennél többet viszont én sem tudok mondani neked. Ezek az emlékek, és érzések csak a tieid. Te vagy az egyetlen, aki kitudja deríteni, hogy mit érzel pontosan.-bár Max ezzel a monológjával nem vitt közelebb az igazsághoz, abban egyetértettem vele, hogy csak én tudom kideríteni mit is érzek. Ha valamiben, akkor ebben viszont nem voltam jó. Az érzelmeim eltitkolásában annál jobb voltam.

Nagyjából még egy órát üldögéltem ott, mikor úgy döntöttem, hogy elindulok vissza. Már a ház bejárata előtt jártam, mikor nyílt az ajtó, és anya rohant ki rajta. Idő sem volt felfogni mi történik, én már a karjaiban voltam. Valamit motyogott a vállamba, viszont egy szót sem értettem belőle, ugyanis a válla felett átnézve, a tekintetem összeakadt egy mélybarna szempárral, amiben csupa aggodalom, és idegesség csillogott. Most viszont nem akartam beszélni senkivel. Csak fel akartam menni a szobámba, bedőlni az ágyba, és elaludni, hogy azrán reggel úgy keljek, mint aki nem emlékszik semmire.
Anya engedett a szorításán, én pedig rápillantottam.
-Anya, én csak fel akarok menni a szobámba. Fáradt vagyok. Majd holnap beszélünk.-választ nem várva indultam el a ház felé. Mikor Carlos mellé értem, óvatosan megfogta a csuklómat, én viszont kirántottam a kezéből, és szélsebesen indultam meg az emelet felé.

Miután lezuhanyoztam, és bedőltem az ágyba, a plafont bámultam. A fáradtságnak nyoma sem volt, a szemem képtelen voltam lehunyni. Sötétség uralta a szobát, az elmémet pedig a zavarodottság köde. Ahogy kattogtak a fogaskerekek az agyamban, a szívverésem pont ugyanolyan sebességgel kezdett verni, a kezem pedig remegett mint a nyárfalevél. Mellkasomat mintha száz kilós súly nyomta volna, a levegő pedig pont olyan nehezen jutott el a tüdőmig, mint amilyen nehéz a képzeletbeli súly volt. Próbáltam lehiggadni, kontroll alatt tartani, de egyszerűen nem ment. Majd hirtelen egy vékony résen fény áradt be a szobába, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el. Aztán két kezet éreztem meg magam körül, és egy ismerős illat szökött be az orromba. Carlos. Itt ült előttem, szorosan ölelt magához, miközben olyan apróságokat súgott a fülembe, mint például, hogy minden rendben lesz, hogy itt van velem, és soha nem hagy magamra. Immáron sokadjára, most is ő volt a megmentőm. Ott, abban a pillanatban kezdtem el hinni abban, hogy őrangyalok igenis léteznek.

Reggel írtózatos fejfájással ébredtem. A tegnap esti pánikrohamom sajnos nem múlt el nyomtalanul. Este Carlosnak nehezen ugyan, de sikerült lenyugtatnia, azonban egy szót sem tudtam kinyögni, hiába kérdezte, hogy mitörtént, így végül csak elment ő is lezuhanyozni, aztán bedőlt mellém az ágyba. Ő az ágy túlfelén feküdt, és tudtam, hogy aggódva bámul, de a rohamom olyan szintű kimerültséget okozott, hogy képtelen voltam ezzel foglalkozni.
Most pedig a fejfájásomnak minnél hamarabb véget akartam vetni, azonban mikor ki akartam bújni az ágyból, szinte meg se tudtam mozdulni, ugyanis egy izmos kar fonódott a derekam köré. Egy pillanat alatt fagytam le, mikor Carlos mögöttem mocorogni kezdett, aztán egyetlen mozdulattal húzott magához még közelebb. Az orrán kifújt levegő a tarkóm cirógatta, és én azt hittem, hogy alszik, azonban ez a gondolatom a következő pillanatban szertefoszlott.
-Tudom, hogy ez most furcsa neked, de napokkal ezelőtt majdnem elveszítettelek. Csak öt percet kérek, és utána elengedlek ígérem.-a mondata végén megremegett a hangja, és valami nedveset éreztem meg a nyakamnál. Óvatosan fordultam felé, a szám pedig tátva maradt a látványtól. Carlos arca nedves volt, apró könnycseppek folytak végig rajta, amiket végül a párna nyelt el. Barna szemeiben szomorúság csillogott, én pedig nem tudtam mit is mondhatnék. Az arca csupán néhány centire volt az enyémtől, így minden apró kis milliméterét szemügyre vehettem. A keze még mindig a derekamon pihent apró köröket leírva rajta ujjaival. A tekintete összekapcsolódott az enyémmel, csakúgy mint ott az emlékeimben. Nem tudom meddig bámulhattuk egymást, csak azt tudom, hogy egyikőnk sem szólt egy szót sem. Aztán valami különös érzést éreztem, a szívem hevesen kezdett dobogni, de nem úgy mint tegnap este. Ez most más volt. A kezem a felkarjára csúszott, és onnan óvatosan megindult fel, egészen az arcáig. Végig simítottam állkapcsát, a kissé borostás arcát, a lehunyt szemeinek hosszú pilláit, az erős, dús szemöldökét, az orrának vonalát, mígnem eljutottam az ajkáig, amik óvatos puszit hintettek az ujjaimra. A tekintetem az ajkait figyelte, ahogy óvatosan újra és újra végig simítottam rajta. A pillanat meghitt és nyugodt volt. Csak ő és én voltunk, gondolatok nélkül. Csak a pillanat, és mi. Azonban bármennyire is vágytam rá, ez a pillanat sem tarthatott örökké, ugyanis a szobám ajtaja hírtelen kivágódott, majd egy vigyorgó Flo lépett be rajta, mi pedig úgy ültünk vigyázba az ágyon, mintha rajta kaptak volna minket valamin. Valamin, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

Sziasztok!
Nos itt a folytatás, egy nagyon hosszú kihagyás után. Nem igazán tudom mit írhatnék ehhez a részhez, szóval kíváncsi vagyok a ti véleményetekre.  A kommenteket, és csillagokat pedig köszönöm, szuperek vagytok. :)