Az Igazi (18+)

5. Az én Angyalom

Eliott

Az odaúton egy szót se szóltunk egymáshoz. Bria kibámult az ablakon, mintha töprengne valamin, én pedig nem akartam zavarni. Azzal, hogy követtem őt a házhoz, ahol lakik, talán őrültség volt. Valami azonban azt súgta, hogy tudnom kell, hol lakik.
És milyen jól tettem, hogy utána mentem!

Felém fordítja fejét és hirtelen megértem, hogy mit érez. Elhagyatott, elhagyott. A jobb kezemet leveszem a kormányról és az ő apró kajára csúsztatom.

- Köszönöm, hogy itt vagy.. -suttogja, amikor kiszállunk a kocsiból. Nem engedi, hogy kinyissam neki az ajtót, hamarabb kiszáll, mint én. Az már egyszer biztos, hogy nem olyan lány, mint a többi.

- Ezt nem szokás megköszönnöd -felelem.
Ahogy látom az arcán azt a szégyenlős mosolyt, nekem is vigyorognom kell.
Lassan 5 éve nem voltam ennyire felszabadult, és ez nagyon jól esik.
Közelebb lép, megáll előttem.
Óvatos lassú mozdulattal a kezemért nyúl.
Lehatja fejét, összekulcsolt ujjainkat nézi.
Lágy hangon szólal meg:
- Menjünk be!

Bólintok, és együtt, kézenfogva iparkodunk az édesanyjához. Közben azért nem kerüli el a figyelmemet a falak színe, a fertőtlenítő szag, s megremeg a lábam. Nem akarom ezt érezni, még is feltörnek bennem az emlékek, könny szökik a szemeimbe. Próbálom leplezni és nagyokat sóhajtok. Bria megérzi a szorongásomat, mert megáll, és szembe fordít magával.

- Maradj kint, kérlek – szeme vörös, bizonyára a sok sírástól. Már azt hittem, hogy értem aggódik.
Megígértem magamnak, hogy nem hagyom egyedül.
Megrázom a fejem, ujjaim még mindig az övéivel vannak összekulcsolva.

- Nem szeretnélek egyedül hagyni vele. Láttam a karodon lévő kék foltokat, Bria – nem emelem fel a hangom, de nagyon nehéz visszafognom magam. Elengedem kezét, bátorítóan megszorítom vállát, majd kezemmel körbefogom rózsás arcát.

- Eliott, kérlek – suttogja.
Bólintok, kezemet lassan elveszem az arcától, de előtte végigsimítok alsó ajkán, amitől megremeg, és elkapja a fejét.
Odasétálunk egy termetes asszonykához, akinek világoskék szaténruhája a térdéig ér, kezében pedig iratokat tart. Tekintete felvillanyozódik, amikor meglát minket. Gondolom, már nem igazán keresi senki se a társaságát. Az igazat megvallva, mi se őt keressük.

- Jó napot – kezdi Bria. – Meg tudná nekem mondani, hogy Mrs. Jodie Monaah melyik szobában fekszik? – Az asszonyság arcáról lehervad a széles mosoly, és mormogva egy kis termetű recepcióshoz vezet bennünket.

- Ezek itt ketten Jodie-t keresik. Tudod, a piás asszonyt, aki múltkor rámászott Mercell dokira - motyogja a nénike a másiknak.

Ezek?! Minek néz minket?! Valami állatnak?! Kezeim megfeszülnek Briana csípőjén. Ez a nő akkor is itt volt már, amikor... Szóval egy bizonyos helyzetben. A gömbölyded hölgy tekintete megakad rajtam, és éppen mondani akar valamit, amikor Bria a pulthoz támaszkodik és félelmetesen közelről a nőre ordít:

- Hol az anyám?

Még én is megilletődök a hirtelen hangnemváltástól. A nénike szeme szikrákat szór, ahogy Briára néz.

- Kislány, ne ordítozzál már! Az anyádtól örökölted ezt a hangnemet? Pff – szentimentális sóhajtás hagyta el a recepciós száját. Megfogom Bria kezét és magamhoz húzom, közben mindketten a nőre nézünk, aki a pillantásomtól szinte elpirul.

- Hölgyem, legyen szíves elmondani, hogy hol van Briana édesanyja! – kérem, a hangom csöpög az elfedett gúnytól.

- Szervusz, Eliott. A barátnőd anyja a kétszázhetvenhetes szobában fekszik, és hamarosan átszállítják a detoxikálóba. Remélem kielégítettem a válaszát, hölgyem. Eliott. – Amikor a nevemhez ér, kedves hangot üt meg. Ez a nő még mindig emlékszik rám. Pedig csak 5 éves lehettem, azt hiszem. Bria gúnyos mosolyt ölt a recepciósra, aztán elindul a fent említett szoba felé.

- Maradj a váróban, kérlek – Lágy csókot lehel az arcomra, talán nem is veszi észre, mennyire gyengéd, puha ez az érintés. Nedves, telt ajkai súrolják frissen borotvált arcomat.
Bólintok, aztán nézem, ahogy vékony alakja eltűnik az egyik sarkon. Leülök a fehér székek egyikére, és a fülembe teszem a headset-emet. Lágy Mozart dal kezdődik, azt hiszem a Varázsfuvola egyik részlete. Mintha angyalok játszanának hárfáikon, lehunyom szememet, átadom magam a dalnak.
10 perc telhet el, a dal még mindig szól, ám már nem a fülemből. Egy fekete hajú nő foglal helyet a mellettem lévő széken, és lopott pillantásokat vet felém. Egy percen belül legalább ötöt. Kikapcsolom a készüléket, és a nőre pillantok.

- Bocsásson meg, hölgyem, de mit néz rajtam ennyire? - kérdezem, hangomban semmilyen flörtölés sincs. Egyszerűen csak ideges vagyok. És nem a nő miatt.
Elmosolyodik, felismerés csendül hangjában:

- Eliott Bomer? Kennedy Mormadt vagyok, a Daily News újságtól. Üdvözlöm... - felpattan, kezet akar rázni velem. Értetlenül bámulom, és nem nyújtom a kezem.

- Nem válaszolok semmire! - morgom. A nő leül, és megbántva néz rám.

- Nem akartam öntől semmit se kérdezni - sóhajt, és karba teszi a kezét. Oldalra nézek, ki az ajtón. Briana még nem jött vissza.

- Szép napunk van, nemde? - kérdezi, ezzel pedig témát is vált. Ja, egy percig se gondolkoztam ma az időn. Minden olyan gyorsan történt, és még csak vasárnap délután négy óra van.
Megvonom a vállam.

- Biztos.

- Tegezhetnénk egymást, nem? - mosolyog. Fülbemászó a viselkedése, idegesít is.

- Nekem aztán mindegy.

- Akkor szia, Eliott - megint feláll, de most a karjába von. Kiszabadulok keskeny karjaiból, letörlöm az arcomról vörös rúzsa foltját, és visszaülök a helyemre. Az ajtóban Bria áll, kisírt szemekkel, az eddig gyönyörűen összefogott hajából most pár száll hullámosan áll szerteszét. Felpattanok, és magamhoz ölelem, mire hangos zokogásban tör ki.
Mennyire sír, és milyen védtelen...

- Viszlát, Eliott - szólal meg a hátam mögül egy nyájas hang, amitől oldalra nézek. Az előbb megismert Kennedy áll mellettem, és engem méreget időnként Briára pillantva, aki az idegen női hang hallatára most már felemelte a fejét.

- Kennedy, ő itt Briana Monaah, az egyik barátom - kezdem, és a barát szónál megszorítom Bria kezét. Még csak 2 napja ismerjük egymást, de azt hiszem.. Nem. Tudom, hogy nekem ő kell! - Bria, ő pedig Kennedy Mormadt, a Daily News-tól. Kennedy mi épp indulni készültünk. Szia! - ahogy elhangzott a köszönés részemről, megfogom Briana kezét, és határozott léptekkel elvezetem attól a nőtől.

- Jól vagy? - kérdezem, amikor kinyitom neki az ajtót, és megvárom, míg beköti magát. Amikor én is beszállok a kocsiba, látom, hogy hatalmas szemeivel engem néz, és alig bírja visszatartani a sírást.

- Anyát holnap átszállítják a Detoxba - mondja, halk szavaiból alig értek valamit. - Eliott, nekem már csak ő maradt.. - újra zokogásban tör ki. Átnyúlok hozzá és az ölembe húzom. Hallgatom egyenletes szuszogását, és aztán már csak halk szipogását.

Ha valaki nekem 2 nappal ezelőtt azt mondja, hogy egy szőke lányt fogok az ölemben tartani, miközben zokog, esküszöm, hogy kiröhögöm.
De most... Bria Monaah, itt ül az ölemben, és képtelen vagyok bevallani neki, hogy többet érzek iránta már most, mint az eddigi barátnőim iránt.
Sőt, ő még nem is a barátnőm.
Nagyon különleges és eszméletlenül páratlan szépség az én Angyalom...