Amikor ma reggel felébredtem a kicsiny lakásom még kisebb hálószobájában, nem tudtam, hogy az életem fenekestül felfordul a nap végére. Letusoltam, beszárítottam a hajamat és szoros kontyba tűztem fel, aztán felvettem egy kényelmes, ám elegáns fekete szövetnadrágot egy színben és stílusban hozzá passzoló pöttyös blúzzal. Egy visszafogott sminket kentem az arcomra, majd elégedetten végignéztem magamon. Indulás a munkába. Felkaptam a mobilomat az éjjeli szekrényről, leellenőriztem az esetlegesen beérkező e-mailjeimet, aztán a táskám mélyére süllyesztettem a telefonom. Belebújtam imádott tűsarkúmba, magamhoz ragadtam a kulcsaimat és kiléptem a reggeli napsütésre.
A korai napfény kissé bántó hatása miatt feltettem a napszemüvegemet, és becéloztam a parkolót. Még a legelső fizetéseimből összespóroltam egy kisebb autóra valót, és úgy tekintettem rá, mint egy hasznos befektetésre. Elvégre a munkám elengedhetetlen kelléke volt a saját autó, hiszen pontosan meg kellett érkeznem az ügyfeleimhez. Az én szakmámban pedig elengedhetetlen a pontosság, a hitelesség és a diszkréció.
Behuppantam a volán mögé, beállítottam az ülés pozícióját és a visszapillantó tükröket, aztán elfordítottam a kulcsot. Az autó korából adódóan egy kissé nyögvenyelősen indult be, de végül halkan zakatolni kezdett a motor. Vártam még néhány pillanatot, hogy melegedjen, majd útnak indultam a munkahelyemre.
Fél óra elteltével megérkeztem az irodához, a kijelölt helyemre beálltam a szeretett autómmal, és becéloztam a hatalmas hófehér épület dupla-duplaszárnyú fotocellás ajtaját. A tűsarkúm hangosan koppant a márványlapon, minden lépésem visszhangot vert az előcsarnok falain. A fiatal recepciós fruskával összenéztünk – olyan sűrűn cserélődtek, hogy a harmadik után nem vettem a fáradtságot, hogy megjegyezzem a nevüket –, és egy afféle „Jó reggelt" mosollyal köszöntöttük egymást. A lift felé vettem az irányt. A tükrös liftajtóban még egyszer végignéztem magamon.
A felvonó halk csilingeléssel megérkezett a földszintre, s már éppen léptem volna be a fémszörnyetegbe, amikor hirtelen megtorpantam. Tátott szájjal, teljesen megrökönyödve bámultam a liftből kilépő alakra. Legalább száznyolcvan centi magas izomkolosszus állt előttem. Barna tincsei hanyagul hullottak homlokára, a fehér atléta szinte alig takart testéből bármit is, ahogyan a lezipzárazott bőrmellény is afféle jelképes holmiként simult testére. Összefutott a nyál a számban ettől a látványtól. Akaratlanul is elmerengtem mellizmaitól és duzzadó bicepszeitől. A lezser farmer egy kissé lejjebb csúszott a derekán, mint az erkölcsileg megengedett lenne, bakancsáról sütött a pimaszság. Valamit horkantott, ahogy rám nézett és elhaladt mellettem, de szinte meg sem hallottam a dünnyögést.
A tartása egyszerre volt feszes és hanyag. Kábultan néztem utána, mikor tekintetem megakadt formás hátsóján. Elölről nem tűnt ennyire feszülősnek az a nadrág, hátul viszont éppen ott domborodott, ahol kellett neki. Az első gondolatom az volt, hogy mindkét kezemmel belemarkolnék abba a seggbe, majd miután kitaperoltam magam, meg is harapdálnám formás idomait. A segge után már csak esztétikus tetoválásai voltak bámulásra méltóak. Hogy' nem vettem észre, mikor kilépett a liftből? Hirtelen szerettem volna közelebbről megvizsgálni azokat a motívumokat is, az ujjaimmal lekövetni a bőrére varrt összes mintát. Totál elfeledkeztem, hogy merre vagyok arccal előre, már majdnem kicsordult az első finom nyálcsík a szám sarkából, mikor az ámulatomból egy zord krákogás zökkentett ki. A főnököm állt velem szemben. Bassza meg!
- Jó reggelt, SooJung! – köszöntött.
- Öhm... igen. Önnek is, Choi igazgató! – Udvariasan meghajoltam előtte, aztán felegyenesedve kíváncsian néztem rá.
- Éppen önt kerestem, SooJung – szólalt meg, miközben elővette a telefonját zakójának bal belső zsebéből és pötyögni kezdett rajta.
- En-engem? Miért? – pislogtam nagyokat a főnökömre.
- Azt akarom, hogy készítsen egy interjút a jelenlegi boxbajnokkal!
- Hah? Choi igazgató, én nem vagyok sportriporter, nem foglalkozom sportolókkal! Még azt sem tudom, hogy ki a bajnok! – Hiába ellenkeztem, a főnököm hajthatatlan volt.
- Maga az egyetlen szabad újságíró jelenleg! – vágta rá gondolkodás nélkül. Persze! Hiszen én vagyok az egyetlen, aki mindig lapzárta előtt három nappal már leadja a cikkeit, hogy legyen idő korrigálni. – Szóval keresse meg, és készítsen vele egy mindenre kiterjedő interjút a következő címmérkőzésről.
- Ho-hogyan?! – Azt hittem, hogy a füleim kettéállnak a megbízás miatt. – De hát én~
- SooJung! Készítse el az interjút, vagy többé nem fog ennél a lapnál egyetlen cikket sem megjelentetni! Világos a képes beszédem?!
Ezzel fogta magát és elsétált mellőlem. Ott álltam a lift előtt egy rakás szarként, egy kicseszett ultimátummal a kezemben. Vagy készítek egy interjút a bajnokkal, vagy fuccs a jól fizető állásomnak. Hát ezt megszívtam. Nem gyengén. Nagyon. Azt sem tudtam, hogyan kezdjek neki, de ha nem akarok munkanélküli lenni, akkor erőt kellett vennem magamon és megírnom ezt a cikket. Leginkább azzal kell kezdenem, hogy megtudom: mégis ki lesz az interjúalanyom.
Mielőtt végleg magamba zuhantam volna, a kolléganőm jelent meg mellettem, eszméletlenül legyezgetve az arcát, és olyan vörös volt, mintha közszeméremsértést követett volna el.
- Basszus, Soo-yah! A'sszem, lábon kihordtam három orgazmust! – visította üveghangon.
- Hah? Miért? Mi lett veled? – Ő itt orgazmusokkal dobálózik, mikor nekem a munkám forgott kockán. Marhajó!
- Te nem láttad az előbb? – forgolódott köztem meg a fotocellás ajtó között. – Ennyire szar szemeid vannak, hogy nem vetted észre, ki sétált ki az épületből? – Még mindig bambán pislogtam NaeRire. – Aish! Han SooJung! Neked egyáltalán nem jelez a puncimérőd egy szexi farok láttán?!
- Mi a francról beszélsz, NaeRi? Mégis mit kellett volna látnom? – Kezdtem elveszíteni azt a kevés türelmemet is, amivel alapból rendelkeztem.
- Oh, a picsába is, SooJung! Hát, Kim Vadállat NamJoont! A jelenlegi bokszbajnokot!
- Miafasz? – Váratlanul bukott ki belőlem a válaszom, és egy pillanatra még meg is szédültem.
Ugye nem az imént a liftből kilépő szexi vadállattal kellene nekem interjút készítenem? Ugye nem?! Bár hiába ráztam a fejemet, NaeRi szófosása győzedelmeskedett. Az a bizonyos szívdöglesztő és jóseggű fickó egyenlő az én leendő interjúalanyommal. Azonban volt egyetlen apró bibi: még nem volt olyan riporter a történelemben, akinek sikerült volna meginterjúvolni Kim NamJoont. Senkinek nem volt hajlandó semmit sem nyilatkozni, és gondolom, ezt akarta személyesen is közölni a főnökömmel. Hát ez remek!
Azt hiszem, a legjobb lesz, ha máris elkezdek új állás után nézni. Ha eddig az igazán öreg rókáknak nem sikerült mikrofonvégre kapni őt, akkor nekem? A kis kezdő újságíró-palántának mégis hogyan sikerülhetne? Egyetlen dolgot viszont pontosan tudtam: ha meg is próbálom, piszkosul nehéz dolgom lesz... vele.
YOU ARE READING
✓ A bajnok - OS (BTS - RM) ✓
Fanfiction- Térdre! - parancsolta ellenkezést nem tűrően, s én mintegy hűséges pincsikutya, úgy ereszkedtem a térdeimre előtte. Egész testemben remegtem, minden porcikámban vágytam rá... és a folytatásra. A következő hang egy fémes súrlódás volt. A nadrágjána...
