✓ A bajnok - OS (BTS - RM) ✓

Harmadik

Idejét sem tudom, mikor volt utoljára, hogy végigforgolódtam az éjszakát. Mostanáig... Valahányszor lecsuktam a szememet, annyiszor jelent meg álmaimban az interjúalanyom. A legtöbbször az irodában voltunk, különböző testhelyzetekben találva magunkat: az íróasztalom közepén, az ajtóm falára felszögezve, a bőrkanapén lovagló ülésben felette. Egy-két pillanat viszont máshol játszódott. Még egyszer utoljára megpróbálkoztam az alvással, de így hajnaltájt kezdtem feladni a küszködést. Ha most sem tudok elaludni, akkor abbahagyom, és inkább valami hasznosabb dologgal kötöm le az energiáimat. Nagyot sóhajtottam, majd a hasamra fordultam, felhúztam a bal lábamat és lehunytam a szemeimet. Alig két mélyebb lélegzet múltán már az álom közepén találtam magam... meglehetősen alulöltözve...

- Térdre! – parancsolta ellenkezést nem tűrően, s én mintegy hűséges pincsikutya, úgy ereszkedtem a térdeimre előtte.
Egész testemben remegtem, minden porcikámban vágytam rá... és a folytatásra. A következő hang egy fémes súrlódás volt. A nadrágjának slicce csúszott le, aztán hallottam, ahogy a nadrág maga is lejjebb csúszik lábain. Nagyot nyeltem. Szerettem volna a hátam mögé nézni, de felesleges próbálkozásnak tűnt. A szemeimre kötött szaténanyag minden bizonnyal megakadályozott volna a látásban, ahogyan a hátam mögé kötözött karjaim minden további mozdulatban meggátoltak.
- Ha sikoltasz, nekem okozol vele örömet... – mormolta jobb fülembe, aztán bal csuklójára tekerte hosszú tincseimet és egy mozdulattal hátrarántotta a fejemet. – Tudom, hogy élvezni fogod...- S ezzel mélyen, követelőzően és birtoklóan megcsókolt, mikor megéreztem hatalmas méretét fenekemhez nyomódni. A csókba nyögtem...

Totálisan leizzadva, hatalmasakat sóhajtozva tértem magamhoz. Már pirkadt ugyan, így lett volna még lehetőségem bőven aludni, de feladtam. A lábaimra tekeredett takarómtól csak nagy káromkodások és szentségelések közepette szabadultam meg, és azonnal a fürdőbe csattogtam. Az utolsó álmom volt a legélethűbb, mintha tényleg megtörtént volna köztünk a dolog. Dolog... pff... Mondjuk ki nyíltan: mintha tényleg szexeltünk volna, vagyis arra készültünk.
A szokásos forrózuhany helyett hidegebbre állítottam a zuhanyt, és hagytam, hogy a víz lemossa rólam az éjszakai emlékeit. Közel háromnegyed óra tusolás után tisztának ítéltem magam, kilépve a kabinból magamra tekertem az óriásméretű pihe-puha törölközőmet, a nedves tincseimet pedig egy csattal feltornyoztam a fejem tetejére. Visszacaplattam a hálószobába. A telefonom jelzőfénye világított, ami azt jelentette, hogy valaki keresett, míg az éjszakai álmaimat éltem újra. Feloldottam a képernyőzárat, s a következő lélegzetvételem bent ragadt, mikor az olvasatlan borítékra nyomtam.

Ma. Este kilenckor. Az edzőteremben.

Bassza meg... ez volt a legelső gondolatom, ahogy elolvastam azt a pár szót, amit hajlandó volt bepötyögni a mobiljába. Három lényeges információt tartalmazott az üzenet, amit Kim NamJoontól kaptam. A szívem vadul kezdett kalapálni a tudattól, hogy ma este megint találkozhatok vele. Egy kisebb szívinfarktust is kihordtam, mire sikerült lenyugtatnom magam. Mivel mára szabadnapot vettem ki, így összeszedhettem a gondolataimat és alaposan felkészülhettem az esti interjúra. Kellett egy jó beugrókérdés, néhány infomorzsa a gyerekkorából, aztán a lényegi rész: a mélyreható interjú a következő címmérkőzésről. Mélyreható...pff... na, azt simán kinézem belőle, hogy képes bárkiben mélyre hatolni. Csessze meg! Nem képzelődhetek az interjúalanyommal! Profi újságíró vagyok, akit nem ijeszt meg egy dögös, tetovált, száznyolcvan centis vadállat! Lószart nem!
Egész délelőtt, de még a kora délutáni órákban is a jegyzeteimet készítettem elő. A kukámat háromszor ürítettem ki, és már megint félig teledobáltam a szarjaimmal, mert egytől egyig annak bizonyultak. Máskor simán elintéztem jegyzetek nélkül az összes interjút, most viszont egy kalap szarként gubbasztottam az íróasztalom felett. Az óra vészjóslóan ketyegett, egyre kevesebb időm volt, és egyre kevésbé tartottam magam képesnek a feladatra. Ha nem csinálom meg az interjút, páros lábbal repülök az újságtól. Ha szar interjút készítek, akkor is kibasznak, csak van esélyem még némi pénzhez, míg tart a felmondási időm. Akárhonnan néztem a dolgokat, tudtam, ezzel a munkával befellegzett az állásomnak.
Összekotortam az asztalom tetején heverő papírfecniket, mindet kihajítottam a szemetesbe, felmarkoltam a telefonomat és a hálóba trappoltam, hogy legalább a megjelenésemre elengedő időt fordítsak. A méretes szekrényem előtt ácsorogva, tanácstalanul tologattam a ruhákat a fogasokon. Amit jónak ítéltem, levettem, végignéztem rajta, majd azzal a lendülettel az ágyra dobtam. Fogalmam sem volt, mégis mit vegyek fel, ami neki is megfelelőnek fog bizonyulni. A telefonom újfent pityegett, üzenetem érkezett. Ledobtam a vizsgált göncöt, és megnyitottam az sms-t. Megint Ő írt.

Pontban kilenckor! Ne késsen!

A ruhakupac tetejére dobtam a telefonomat, miközben számtalan átok fogalmazódott meg bennem. Méghogy késni? Én?! Magam vagyok a kétlábon járó pontosság! Azonban az utolsó tulajdonságomat hirtelen közhelyesnek éreztem. Addig töketlenkedtem a ruháim között, mire besötétedett, és alig maradt két órám elkészülni és odaérni. Mégis hogy a faszba tudott így elmenni az idő?! Kapkodva átkotortam még egyszer a fogason lévő ruhákat, és leemeltem egy fekete, szaténanyagú, széles válltömésű ruhát, ami inkább hosszított blézernek felelne meg, de én sosem annak hordtam. A fiókból kikaptam egy fekete csipkeszettet meg a combközépig érő harisnyámat, és ezekkel a kezemben a fürdőbe iparkodtam.
A hajamat lazán leengedtem, kissé hullámosan omlott le a hátam közepéig, egy nagyobb tincsköteget megtűztem a tarkómon. A frizurám letudva. Több, mint elegendőnek bizonyult. Felkentem némi sminket, egyébként sem szerettem soha az erősebbeket, így már csak a ruhám maradt. Azért volt az egyik kedvencem ez a gönc, mert pont annyit mutatott, amennyit én akartam. A combharisnya után visszarobogtam a szekrényhez, kikaptam egy fekete, platformos magassarkút és ugrálva belebújtam. Egy fekete kistáskába belehajítottam a pénztárcámat és a telefonomat, és már rongyoltam is a bejárati ajtóhoz, mert az edzőterem több, mint félórányi autózásra volt a lakásomtól. Nekem meg összesen maradt háromnegyed órám, hogy odaérjek. Ha dugóba kerülök, akkor cseszhetem. Nem volt más választásom, taxiba ültem, mert a taxisnak megvannak a kis trükkjei, hogyan tudja magát átverekedni egy torlódáson.
Szerencsére, vagy nem szerencsére, végül nem késtem el, sőt sikerült tíz perccel előbb odaérnem a teremhez. A város egy eldugottabb részén helyezkedett el, nem volt túlzottan felkapott, de azért látogatták jó néhányan. Az egyetlen kimagasló tehetség viszont az én bajnokom volt. Kifizettem a taxit, majd nagyot sóhajtottam, ahogy végignéztem a rozoga, jobb időket látott bejárati ajtón. Pontosan akkor vágódott ki, mikor erőt vettem magamon, és léptem egyet előre.

- Zárva vannak, csinibaba! – szólított meg a csatakos férfi, aki az imént sétált ki a teremből. – Vagy magácskának privát edzéseket tartanak? Nem mondom, magával szívesen tornáznék én is! – A szemöldökét húzogatva lépett közelebb hozzám, az arcomra tökéletesen kiült a reakcióm is, mire megtorpant.

- Húzz haza, Choi! Nem volt elég, hogy elkalapáltak a ringben? – A dörmögés a pasas háta mögül érkezett, mire mindketten a hang irányába néztünk.

- Már megyek is. – Feljebb rántotta a vállán a hátizsákját, miközben az orra alatt dünnyögte a választ, aztán sarkon fordult, és eltűnt az utca sötétjében.

- Han SooJung? – A nevem hallatán ijedten néztem fel a férfire, aki valamelyest a védelmemre kelt.

- I-igen... – nyeltem egy nagyot. – Én. Én vagyok.

- Jöjjön – biccentett az ajtó felé. – Már várja magát.

- De hát azt írta, hogy kilenckor, és még nincs kilenc! – hebegtem, miközben fellépcsőztem a három betonfokon, és beljebb merészkedtem az oroszlán barlangjába.

Hangos puffanások verődtek vissza a viseltes falakról, amiket helyenként ízléses graffitivel skicceltek össze, néhol egykori világklasszisok megkopott poszterei függtek, néhol pedig levert vakolat éktelenkedett. Azt hittem, hogy egy bajnoknak számít az, hogy hol edz, de úgy tűnt, hogy Kim NamJoon sokkal több meglepetést tartogat, mint arra én felkészültem. A névleges megmentőm mögöttem sétált, de mikor lecövekeltem távolabb a ringtől, ő egyszerűen kikerült, és az egyik bokszzsákhoz ballagott, ami ütemesen mozdult a mögötte álló öklözőnek hála. Az idősödő férfinek nehézkesek voltak a léptei, s mintha a bal lábára kicsit sántított is volna, de az is látszott a tartásán, hogy valamikor ő maga is a kötelek között élte mindennapjait.
Megállt néhány lépésnyire a lendülő zsáktól, rám sandított egy röpke másodpercre, majd hangosan füttyentett egyet, mire a püfölések abbamaradtak. S nekem ebben a pillanatban esett csak le, hogy ki állt a bokszzsák mögött és ütötte ritmikusan. Basszameg! Basszus! Hiperszubasszus! Hallottam, hogy az állam a földön koppan a látványtól. A zsákot megruházó tag az interjúalanyom volt. Testén végigfolyt az egész napos edzés okozta izzadság, stílusosan csak egy laza térdig érő melegítő nadrágot viselt, kezein piros bokszkesztyű. Újra és újra letuszkoltam a torkomban megjelenő gombócokat. Hogy' a picsában fogok én levezényelni egy interjút egy ilyen férfi jelenlétében?! Előbb fogom magam alá teperni, mintsem bármit is kérdezzek a gyerekkoráról! Tudtam, elvesztem, amint rám emelte mélybarna tekintetét...