✓ A bajnok - OS (BTS - RM) ✓

Második

Miután végre sikerült magamhoz térnem a mély döbbenetből, összekapartam magam, felrongyoltam a lifttel a tizenkettedik emeleten lévő irodámba és magamra zártam az ajtót. Egyedül akartam lenni, hogy teljes mértékben a cikkre tudjak hangolódni, ami jelen pillanatban a jövőmet jelentette. Még az ajtóban lerugdaltam a tűsarkúmat, a feszesen feltűzött kontyomat pedig leengedtem, mert úgy éreztem, minden hajszálam húzza azt a kevés agysejtemet, ami maradt. Sóhajtottam egy elkeseredettet, aztán az asztalomhoz lépdeltem, és levágódtam a laptopom elé. A lendület előtt mindenképp össze kell szednem a lehető legtöbb háttérinfót az alanyról. Fel kellett készülnöm minden eshetőségre, még arra is, amire nem lehet.

Hosszú órákon át böngésztem a netet, minél többet akartam tudni erről a bizonyos bajnokról, de annyira titokban tartotta a magánéletét, hogy csak a legszükségesebb dolgokat osztotta meg magáról. Csak a születési adatai voltak nyilvánosak, semmi több. Sehol egy ballagási kép a suliból, se egy édes pillanat a gyerekkorából, vagy az első edzése kiskölyökként, mikor eldöntötte, hogy profi bokszoló lesz. Semmi. Nada. Lófing.

A nyilvános adatoknál is csupán annyi szerepelt, hogy bővebb információt csakis az edző beleegyezésével adhat ki a menedzsere. Tehát a megszokott út nem volt járható, mert hiába keresném fel a menedzsert, az első kérdése az lenne, hogy az edző rábólintott-e a dologra. Falak. Kibaszott magas és áttörhetetlen falakba ütköztem, de nem vagyok az a típus, aki szereti feladni a dolgokat. Kikutattam a menedzser telefonszámát és számtalanszor megpróbáltam felhívni. Egészen besötétedett, mikor úgy döntöttem, hogy hagyok egy üzenetet a menedzser hangpostáján. Bíztam benne, hogy előbb-utóbb visszahív, ám ez is reményvesztett ötlet volt. Nem csörgött a telefonom.

Este tízre járt, mikor úgy döntöttem, jegelem aznapra a témát és nem várok tovább, hogy felhívjon az a majom. Pedig még azt is felajánlottam az üzenetben, hogy mindkettejükkel hajlandó vagyok időpontot egyeztetni, mielőtt rábólintanak az interjúra. Némiképp csalódottan csuktam le a laptopom tetejét, felkeltem a meglehetősen kényelmetlenné vált székemből, és hanyagul feltűztem a hajamat egy fém evőpálcikával. A célnak megfelel. A vállamra kaptam a táskámat, viszont ahhoz már nem volt lelkierőm, hogy a tűsarkúmat is visszaapplikáljam a lábaimra. Egyszerűen felvettem a földről és mezítláb léptem ki az irodám ajtaján.

A folyosó világítása automatikusan felkapcsolt, ahogy bezártam a hátam mögött az ajtót. A közlekedő végén álló lift felé vettem az irányt. Reménykedtem, hogy nem én leszek az egyedüli az emeleten, de az ajtó alatti réseken a sötétségen és csenden kívül nem szűrődött ki más, így beigazolódott a sejtésem. Egyedül én vagyok az a marha, aki még ilyenkor is dolgozik. A lift halkan csilingelt, s váram az idős Jang bácsi járőrözését, aki ilyentájt futja le az első ellenőrző körútját. Már készültem is rá, miként mentem ki magam a szidalmai alól, amiért még mindig itt talál, pechemre azonban nem Jang bácsi bukkant elő a felvonóból. Oh, inkább Jang bácsi lett volna az!

Azonnal földbe gyökerezett a lábam, köpni-nyelni nem tudtam zavaromban. Mit zavaromban? Félelmemben. Majd' összefostam magam a férfitől, akinek sötét szempárja engem mért végig. Tetőtől talpig, a meztelen lábfejemtől egészen a hanyag kontyomig, egy másodpercre pedig elidőzött az ujjaim között szorongatott lábbelimnél, végül az enyémbe fúrta éjfekete tekintetét.

Még mindig ugyanaz a fehér atléta volt rajta, de a bőrmellényt már fekete bőrkabátra cserélte. Mondanom sem kell, hogy ebben is vadállatiasan szexin feszített. No, igen. Kezdem érteni, hogy miért épp vadállat a középső neve. Apránként közelített felém, afféle prédára vadászó ragadozó. Minden lépése súlyos volt, s minden lépése megremegtette a bensőmet. Végül megállt előttem. A hideg futkosott a hátamon rideg tekintetétől, hiába a kellő távolság, éreztem, ahogy szikrázik köztünk a levegő. Vajon erre célozhatott NaeRi? Szóra nyitottam a számat, de ő gyorsabb volt.