✓ A bajnok - OS (BTS - RM) ✓

Negyedik [+18]

Ott állt előttem a teljes valójában, néhány lépésnyi távolságra ugyan, de ott volt. Engem figyelt. Feltérképezte az arcomat, végigpásztázta testemet a tekintetével, majd visszatérve a tekintetemhez, egy elégedett félmosoly rajzolódott ki formás ajkára. Hirtelen szerettem volna beleharapni azokba az ajkakba. Egy hosszú sóhaj szakadt fel belőlem, mikor a bajnokom újfent a zsák felé fordult, és folytatta a püfölését. Szinte már ittam minden mozdulatát, ahogy izmai megfeszülnek az ütés pillanatában; ahogy tekintete csak a célra összpontosít; ahogy tudatával tökéletesen kizárja a külvilágot. Mellkasom előtt összefontam a karjaimat, és keresztbe tettem a bokáimat. Figyeltem. Ezúttal én térképeztem fel az ő porcikáit.

Az idős férfi visszaballagott hozzám, aztán megállt mellettem, odahúzott egy rozoga széket, aztán levetette rá magát. Egymásra néztünk, mire önkéntelenül is rámosolyogtam, ahogy a szeme körül észrevettem az apró szarkalábakat. Biztosra vettem, hogy fiatalkorában döglöttek utána a nők, mert még most is észrevehetőek voltak a dögös vonásai, amiket az idő már kissé megcsorbított.

- Tudja, hellyel kínálnám, de a kölyök lassan végez, így felesleges lenne – mormolta, ahogy a nevezett „kölyök" mozdulatait méricskélte. – Keményebben, kölyök! Az ellenfeled nem egy puhapöcs, mint az a kicseszett zsák! Ha így folytatod, Song a szart is kiveri belőled! – A parancsok egyértelműek voltak, mire a bajnok erőteljesebben és veszélyesebben ütötte tovább a zsákot, s már attól tartottam, hogy a következő ütésnél kiszakítja. – Úgy ütsz, mint egy lány, a szentségit! – Felpattant a székről és a bajnokhoz csoszogott. – Esküszöm, én magam verlek péppé, ha nem ütöd meg rendesen azt a kurva zsákot! Hagyd a picsába azt a nőt, és koncentrálj!

- Ne bosszants, öreg... – szűrte a fogai között a bajnok, közben rám pillantott.

- Ne a nőre, baszod! – kiáltotta el magát, ugyanekkor lendítette a jobbját, és gyomron vágta a bajnokot.

- Mondj búcsút a protkódnak, öreg! – A bajnok arcára veszélyes mosoly kanyarodott, ahogy ellépett a zsáktól és felvette az ütéstávolságot. – Menjen fel az emeletre, mindjárt én is ott leszek! – intézte hozzám a szavait, mire sietve megperdültem és megkerestem a kérdéses emeletet.

Pár percig ugyan eltartott, mire megtaláltam az emeletre vezető ajtót és lépcsősort, aztán bátortalan léptekkel célba vettem a felső szintet. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, az ajtó egy picit nehezen nyílt ki, de bejutottam a bajnok személyes rezidenciájába. Annyira ledöbbentem, hogy még a cipőmet is elfelejtettem levenni. Cseppet sem arra számítottam, mint amit láttam. Azt hittem, hogy hanyagul ledobált ruhák hevernek szanaszét a nappaliban, ami bűzlik a kanszagtól; a konyhában roskadozni fognak az ezeréve kiürült kajásdobozok. Ezek helyett makulátlan tisztaság fogadott.

A nappali berendezése kifinomult ízlésre vallott: alacsony, mahagóni színű dohányzóasztal, tetején néhányszor átlapozott sportmagazinokkal, az étkezőt leválasztotta egy homokszínű, háromszemélyes bőrkanapé, az asztal jobbján egy nagyobb méretű kényelmes fotel, a kanapéval szemben, az asztalka túloldalán egy síkképernyős tévé foglalt helyet. A nappali leginkább lenyűgöző része mégis a hihetetlen nagyságú erkély volt, amire a két duplaszárnyú ajtón lehetett kijutni. Még beljebb merészkedtem az egyszerű lakásban. A konyhában a legmodernebb gépek sorakoztak, a mosogatóban csupán egyetlen koszos bögre pihent, a hatszemélyes étkezőasztal közepén pedig egy pofás gyertyatartó állt. Akaratlanul elmosolyodtam, ugyanakkor furcsa bizsergést kezdtem érezni, ahogy a rövidke folyosó felé fordultam. Két ajtó egymással szemben, vélhetőleg az egyik ajtó a hálót rejtette, a másik pedig a fürdőt. Már-már késztetést éreztem, hogy belessek a hálóba, mikor valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött.