Szabályaim megszegője {+18}

3.

Raven:
Számítanom kellett volna rá, hogy Ace nem lesz képes csendben maradni, ahogy azt megbeszéltük. Igazából abban a pillanatban, hogy eltűnt az öltözőben, szinte biztos voltam benne, hogy oda az, amiben megegyeztünk és fejben elátkoztam magam, amiért belementem mindebbe vele. Nem lett volna szabad azt mondanom, hogy csatlakozhat, csak szimplán át kellett volna adnom neki a jeget, hogy belemegítsen az edzése előtt. Nem is értem, hogy mi ütött belém. Talán csak egy naiv kis hang a fejemben reménykedett benne, hogy valóban csendben hokizhatok vele és kiengedhetem a maradék gőzt, ami még bennem maradt a pocsék első napom után. Pedig tartanom kellett volna magam ahhoz, hogy nem kellene csatlakoznia hozzám. 

Persze, úgy sem tudtam volna megakadályozni, ha nagyon akart volna, feljött volna magától is. És ha igaz az, amit mondott, hogy mindig korábban érkezik és bemelegít, akkor még csak képem sem lett volna elzavarni, mert tisztelem, ha valaki ennyi melót fektet a számára fontos dolgokba. De nekem ezzel egy időben le is kellett volna lépnem. Ehelyett itt maradtam és tovább játszottam, hogy Ace csatlakozni tudjon hozzám. Csatlakozni és tovább beszélni, ugyanis szerintem Ace úgy öt percet bír ki csendben, mielőtt feltenné az első kérdését, miután megjelent a jégen:

- Szóval, miért nem jelentkezel a csapatba? - néz rám, miközben épp az egyik bemelegítő gyakorlatot csinálja.

Először próbálok úgy tenni, mint aki nem hallotta és elismétlem a pattintottlövést, amit gyakoroltam, mielőtt a fiú megjött, de aztán elönt egyfajta bűntudat. Egy dolog távolságot tartani és egy másik bunkónak lenni vele. Márpedig én nem akarok bunkó lenni. Még akkor sem, ha nem vagyok jó passzban a rossz nap után és szívem szerint csak csendben hokiznék. Ha szándékosan ignorálom, az szemét húzás. De arra utalhatok, hogy némaságban egyeztünk meg.

Mielőtt ellőném a korongot, felé fordulok és összeakasztom a tekintetünket.

- Nincs jópofizás, beszélgetés és barátkozás, csak hokizunk, emlékszel? Megegyeztünk ebben, mielőtt elmentél átöltözni - küldök felé jelentőségteljes pillantást.

Ace nem szakítja meg a szemkontaktust, de a már látott, pimasz mosolya megint kiül az arcára.

- Igazából csak azt mondtam, hogy világosak a feltételeid, azt egy szóval sem mondtam, hogy el is fogadom őket. Tudod, kiskapu, meg minden.

- Tudod, hova dugd fel a kiskapud - mordulok fel és egyre jobban kezdem szorítani az ütőt.

Eddig nem akartam szándékosan levegőnek nézni, mert nem akartam bunkó lenni, de ha ő így játszik, akkor én is simán folyamodhatok kevésbé jó módszerekhez.

- Szerintem téged ez annyira nem zavar - jegyzi meg felém korizva, s csak közvetlenül előttem fékez le. - Ha zavarna, hogy beszélgetni próbálok, akkor már rég nem lennél itt. Legalábbis a korábbi találkozásaink alapján - biccenti oldalra a fejét. - Senki nem kényszerít, hogy itt maradj velem, bármikor elmehetsz. De te mégis farkasszemet nézel most velem, ahelyett, hogy lekoriznál a jégről.

Ezt ugye most nem gondolja komolyan? Tudom, hogy nem ismer, de ha azt hiszi, hogy majd ezek után megfutamodom azért, mert bosszant, akkor nagyon benézte a dolgot. Nem fogok visszavonulót fújni, az biztos. A baj csak az, hogy ő minden esetben nyer. Ha most lelépek, akkor azt bizonyítom, hogy igaza van, ha pedig maradok, akkor tovább próbálhat beszélni velem. Azt hiszem, hogy ebben az esetben az egyetlen lehetőségem, ha eldöntöm, hogy melyik vereség a kisebb számomra, bármennyire is utálok veszíteni.

- Én voltam itt előbb, ráadásul engedéllyel - billentem én is oldalra a fejem - eszemben sincs elmenni innen, bárhogy próbálsz elüldözni.

Még a sisakon keresztül is látom, hogy Ace mosolya szélesebb lesz.