Libary -taekook

JK?

Szóval, úgy döntöttem, elmegyek innen, csak azért, hogy lássam Őt. Tudom, hogy nem szeret... De megéri.

Lassan, és komótosan kelek ki az ágyamból, semmi életkedvel, és megyek le anyához segíteni.

-Szia kicsim. -mondta anya, és ez akaratlanul is Rá emlékeztetett. Némán biccentettem egyet, és beálltam főzni.

-Túl kéne lépj rajta. Túl sok idő eltelt. -mondta anyám, nekem meg azonnal könnybe lábadtak a szemeim, de ő ezt nem vette észre, csak amikor rám nézett.

-Hogyan? Ha valakit igazán szeretünk, úgyis elveszítjük, ugye? -néztem rá szomorúan.

-Sajnálom, hogy felhoztam. Tudom, hogy szereted. -jött oda hozzám, és megölelt. Erre van most szükségem. Hogy valaki támogasson. Nem mintha nem kapnák rendesen bármit... De én sokkal visszautasítóbb lettem azóta. Alig beszélek Jiminnel is. Amit, így vissza gondolva nagyon bánok. Eltaszítottam magamtól -min gondolkodsz?

-Jiminen. Én nem foglalkozok vele... Én akkora egy szörny vagyok, nem figyelek másokra, csak magamat sajnáltatom... Magammal. -kezdtem el sírni. Szoktak lenni ilyen kitöréseim. Mondhatni, rohamok. Sokkal gyakrabban van az, hogy Jungkookot szeretném, hogy lenyugtasson. Egyszer majdnem meg is haltam miatta, mert nem tudott itt lenni...

Elkezdtem konkrétan ordítani a fájdalomtól, amit magamban tartottam eddig. Soha, ismétlem soha nem volt még ennyi felgyülemlett düh, és fájdalom bennem eddig.

Tépni kezdtem a hajam, a fejemet pedig már véresre kapartam, és csak sírtam. Ott, a földön. Csak sírtam, és ordítottam. Zokogtam...

Kiadtam magamból azt, ami eddig nagyon ki akart jönni. A fájdalmat. A dühöt. A szerelmet. Mindent. Ennyit soha életemben nem sírtam, mint most egy és fél órán keresztül.

Majd egyszer csak lenyugodtam. De nem akármitől... Olyan lágy érintéstől, amit akárhol felismerek.

De az nem lehet.
Nem lehet Ő.

Lassan felnéztem, és csodák csodájára, nem Ő volt az, hanem Jimin.

-Szörnyű így látni téged. -kezdte el hátam simogatni. Láttam, ő is könnyezik már, bennem pedig feléledt a tudat, hogy én nem foglalkoztam vele...

-Sajnálom. -suttogtam magam elé.

-Mit?

-Nem foglalkoztam veled, Jimin. Csak magamra figyeltem. Hogy nekem milyen rossz. Hogy mennyire fáj. Mások életébe pedig bele se kukkantottam eddig. Rájöttem, nem vagyok közétek való. -mondtam neki, ő pedig csak halványan mosolyogva nézett rám.

-Dehogynem. Hisz ide születtél. És az, hogy te nem foglalkozol velem és a többiekkek, nem igaz. Mi hagytunk neked időt. Mi nem jöttünk át egyszer se hozzád, hogy jól vagy e. Csak te érzékeled így a dolgokat. -ölelt meg hirtelen. Amit viszonoztam is, majd ismét keserves sírásban törtem ki -ne sírj kérlek. Nagyon rossz hallani, hogy szenvedsz.

-Akkor sírunk együtt? -néztem fel rá, mire elnevette magát, de láttam neki sem kell túl sok.

-Persze. -mondta már potyogó könnyekkel, de mosolyogva, majd ő is rázendített.

Most így nézhetünk ki: Én vagyok össze kuporodva a földön, aki Jimint öleli. Én sírok, vagyis zokogok, mert tényleg fáj minden. Jimin felülről ölel engem, és ő is sír, de csak mert együtt érez velem. Én már kicsit elkezdek nevetni, amit Jimin is követ, és így mindketten szakadunk a nevetéstől sírás helyett. Már ott tartunk, hogy a nevetéstől sírunk mindketten a földön, és már nem öleljük egymást. Csak röhögünk a semmin.