A Víz városa

A látogatás *2*

Úszott, kusza, megfoghatatlan illékony képek tolultak az agyába. Erős fény, egy édes kacaj, és egy sikoltás!
– Tilia! Tilia! – egy hang őt szólongatta. – Tilia! Ébredj!

Kinyitotta a szemét, mintha álomból ébredt volna. Egy gyengéd kéz segített neki felülni. Émelygett. Fény volt körülötte.

– Mi történt? Elájultam?
– Igen. Jól vagy? – kérdezte a férfi. Fekete haja megcirógatta a lány karját, ahogy közelebb hajolt.
– Nem tudom... Lehet – nagyon kótyagosnak érezte magát.
Oridul türelmesen várt, míg a lány kissé magához tért.

– Hubar?
–Ő? – kérdezte, egy fekvő test felé bökve.
– Megöltem?
– Nem, de ő majdnem megölt, téged.
– Tétováztam. Előbb kellett volna szúrnom – Oridul felsegítette. Körülöttük már kisebb csődület volt kialakulóban. Két másik őrszem Hubart próbálta összekotorni. Ránézett a szánalmasan festő vérben úszó testre. Az az érzése támadt, hogy megtudná menteni, ha akarná... De nem akarta. Hagyta hadd csináljanak vele az őrszemek, amit akarnak.
– Haza kísérlek – szólt a férfi. – Hol laksz?
– Az Aranyhalban, a művész negyedben – felelte elgyötörten.

A támogatója bólintott. – Ismerem.

Leintett egy csónakot a csatornán, és azzal utaztak a művész negyedbe. Bizonyára nagyon élvezte volna, ha történetesen nem érzi magát pocsékul.

– Ki volt ez a fickó? – kérdezte a mellette ülő.
– Az elődöm az Aranyhalban. Zokon vette, hogy megkaptam a munkáját. – Tilia nevetségesnek gondolta, hogy mindez gyakorlatilag egy mosogatói állás miatt történt. Mégsem tudott nevetni. – Mi lesz most?
– Hogy érted, hogy mi lesz? Hazaviszlek.
– Úgy értem, hogy törvényt szegtem. Ez a dolgod nem? – Oridul elmosolyodott.
– Nyanalban nem törvényszegés megvédeni magad.
– Hogy találtatok rám? – kérdezte, közben a homlokát ráncolta hátha azzal sikerül valahogyan elűzni a hasogató fejfájását.
– A közelben voltunk, és hallottuk, hogy valaki sikolt.
Nem kérdezett többet. Fájt a nyaka, erősen émelygett, és az az érzése támadt, hogy nem volt a legjobb ötlet csónakba szállni. A művész negyedben Oridul segített neki kievickélni a csónakból és a mulatóba kísérte.
– Köszönöm, innentől már megleszek. Köszönöm, hogy megmentettél!
Oridul ismét elmosolyodott. – Én semmit sem csináltam. Mikor odaértünk már mindketten a földön hevertetek.
– Azt hittem eltöri a nyakam, hiába szúrtam meg a késsel, nem engedett – ösztönösen a nyakához nyúlt – Mintha nem is érezte volna... – felidézve maga előtt a jelenetet.
– Az a folyadék miatt volt. Elég egyértelműek voltak a jelei, hogy függő.
– Mi az a folyadék?
– Egy kábítószer – szólt, majd a zsebéből elővett valamit. – Azt hiszem ez a tiéd – Oridul átnyújtotta a tőrét.

– Máskor ne tétovázz! Egy pillanaton is múlhat az életed – elvette a fegyvert még ragacsos volt a félig rászáradt vértől, habár úgy tűnt a férfi próbálta megtisztítani. 

Bárónő és Boreg is a mulatóban tartózkodott, amikor belépett. Éppen vitatkoztak valamin, bár náluk ez volt a normális. Ahogy meglátták csapzott haját, véráztatta ruháját és véraláfutásos nyakát a torkukra fagyott a szó.
– Hogy az a jó szagú! Veled meg mi történt? – sápadt el a szakács. Bárónő azonnal odasietett hozzá, az állát megfogva felemelte a fejét, és szemügyre vette a nyakát.
– Hubar üdvözletét küldi – szólt közömbösen, kibontakozott Bárónő kezei közül, és a szobája felé indult. Csak egy fürdőre vágyott és az ágyára.
– De mi történt? – kérdezte a nő a ruhájára mutatva.
– Megkarmoltam – felelte és folytatta az útját.
A kis tükör elé állt, és a saját arcába bámult. Kavarogtak a gondolatai. Az émelygése csillapodott, de gyengének érezte magát. Azért lehetett, mert a gyomra még mindig üres volt.