A Víz városa

1. Üres szobák *1*

1.Fejezet

Üres szobák

Fűszálak lágy érintését érezte a karján, az arcán, a föld illatát lélegezte be. Sajgó fejjel próbált feltápászkodni, miközben a kezére támaszkodott. Elmosódott hangokat kezdték megtölteni a fülét és ahogy kinyitotta szemét a derengő fények képpé álltak össze. A hang is tisztult végre.
– Jól van, hadd segítsek! – erős kezek ragadták meg és sikerült talpra állítaniuk. – Mi a csudát keresett ott a fűben? Annyit mondhatok, ha szunyókálni támadt kedve, nem a legjobb helyet választotta! 
A tömzsi alak, göndör hajába túrva vakarta meg a fejét, mintha nem is tudná, mit mondjon. Az arcán tanácstalanság suhant át, de csak egy pillanatig aztán derűsen pillantott a megszeppent lányra.
– No, jól van, jól van! – mondta kedvesen, miközben a szekere mellé támogatta. – Várjon itt! – a szekér farára mutatott, a lány felmászott rá, mire az utazó egy flaska vízzel tért vissza. – Igyon, Kedves!
A lány gondolkodás nélkül elvette a vizet, és nagy kortyokban nyelte, mintha a torkáról homokot oldott volna le.
– Köszönöm! – szólalt meg végül.
– Mit keresett itt? Nem biztonságos itt az út mellett, egyedül, egy fiatal hölgynek...
– Én... – kezdte, de egyszerűen nem tudta folytatni. A gondolatai, az emlékezete mintha egy kiürített szoba lett volna. Keresett, erősen kutakodott az elméje sarkaiban, azonban egy emléket, emlék foszlányt, semmit sem talált. – Én – kezdett neki újra – igazán, nem is tudom...
A férfi ismét megvakarta a fejét.
– Mi a neve kegyednek? Honnan származik?
Újabb hiábavaló kutatás.
– Nem tudom – vallotta be őszintén. Ahogy az erő kezdett visszatérni a csontjaiba, azzal együtt, egy nyugtalanító érzés is beleköltözött. Igazán zavaró érzés, ha az ember nem tud önmagáról semmit.
– Nem emlékszik? – hallotta a türelmes hangot.
– Nem. Semmire.
A férfi állt és elgondolkozott.
– No, se baj! Itt a tarisznyája, ott volt a fűben ez is. Kukkantson bele, hátha segít valamicskét! Egyébiránt, én Agga Ethalum vagyok. Most éppen, amolyan utazó féle – kedvesen a lányra mosolygott, és bíztatóan bökött a zsák felé.
A lány nem firtatta, hogy mit jelent az, hogy most éppen utazó, és hogy amikor nem az, akkor mi. Inkább azt tette, amit az illem megkövetelt.  Ez, tűnt helyesnek.
– Örvendek, Ethalum úr!
– Szólítson csak Aggának! No, de lássuk, hátha legalább a nevét kiderítjük.
A tarisznya valójában egy vaskos bőrhátizsák volt. A vékony fehér ujjak kioldották a csatot és óvatosan a szekérre ömlesztették a tartalmát. Kisebb nagyobb üvegcsék gurultak szerteszét. Néhány ruhadarab, pár bőrkötéses könyv, valami bőrtok, edények és temérdek vászonba csomagolt illatos valami került még elő.
Az illat érthetetlen okból, de magabiztossá tette, aztán máris egy emlékkép villant lelki szemei elé. Egy zöld levelű illatos növény képe, és a kép után a neve is.
–Ez az ora – szaladt át a fején.
Áttúrta a holmiját és elégedetten állapította meg, hogy minden gyógynövényre pontosan emlékszik, és arra is, hogy mire lehet használni. A fiolák, üvegcsék tartalmát illatról megismerte, habár mind jelölve is volt. De semmi más a holmijából, nem volt nem keltett ilyen váratlan bíztató élményt. Se a könyvek, amikről kiderült, hogy feljegyzések – valószínű, hogy az övéi, bár a kézírás alapján nem tudta volna megmondani – se a ruhák és más hétköznapi ingóság. Olyan volt, mintha valaki más holmijában turkálna. Csak az átható gyógynövény aroma... Az jelentett számára valamit. Minden kétséget kizáróan, hozzá tartozott.
A két könyvet vette kézbe és most tüzetesebben is megvizsgálta. A férfi addig türelmesen várt, és őt figyelte. Mind a kettőben feljegyzések álltak. Az egyik, egy herbárium lehetet, és másik is részben, ugyanakkor abban gyógyítási technikák is szerepeltek. Belelapozott, de  nem bukkant semmi nyomra, a személyazonosságát illetően. A könyvekről csupán annyit tudott megállapítani, hogy nem ugyanaz az ember írta őket. A kézírás túlságosan különbözött. Sóhajtott, aztán félre dobta. Áttúrta a holmikat még egyszer, de csak semmitmondó használati tárgyakat talált. Ezután a férfi kíváncsi szemébe nézett.
– Na? – kérdezte Agga érdeklődve.
– Semmi. Ezek itt mind gyógynövények, gyógyszerek. De a személyes holmik... Csak holmik – felelte tárgyilagosan.
– Értem. Akkor hogyan tovább? Azt látom, hogy Kegyed is utazó, egészen biztosan nem a faluból származik – bökött fejével az út, szekér mögötti irányába. Majd folytatta, amikor látta, hogy a lány nem érti, hogy az állítását mire alapozta. – A ruhája, hogy is mondjam, túl praktikus a falusiakéhoz. Kifinomultabb is.
Gyors pillantással felmérte öltözékét: egyszerű barna bőrcipőt viselt, kissé kopottat, de precízen dolgozták ki. Egészen biztosan az ő lábára készült. Gesztenyeszínű szövet nadrágja fölött, sötétzöld kaftánja a szegélyén aprólékos hímzés futott. Szépnek találta, de semmi egyéb érzelmet nem váltott ki belőle. Porszürke köpenyét, pedig erős, drága anyagból varrták. Erős volt, mégis könnyű.
Valóban minden ruhadarabja, egyszerű viszont praktikusnak készült. Túl drága felszerelés, egy földművelő falusinak.
A kaftán belsejében erszényt is érzett, majd később emlékezteti magát, hogy mérje fel a vagyonát.
– Na, mondok én magának valamit! Éppen hazafelé tartok, Iradas tartományba. Ha úgy gondolja, velem jöhet, egészen addig is, vagy ameddig jónak látja. A szekéren ketten is megférünk – a férfi bátorítóan rámosolygott – Ennyi orvossággal biztosan valami vajákos lehet, az pedig mindenhol elkel!
Az a jó abban, hogyha az ember gyökértelen, hogy nincs, ami visszahúzza. Bátran az útra léphet.
– Köszönöm Agga. Nagyon sokat segít, pedig nem is ismerjük egymást – közben az futott át az agyán, hogy még ebben sem lehet teljesen biztos.
– No, akkor, pattanjuk fel a bakra, és irány az út! Estére Aatunban lehetünk, ott elkölthetünk egy jó vacsorát.
A könyvek kivételével mindent visszatett a zsákba, a köpenyével együtt. Agga a bakon ülve várta, míg ő elrendezkedett és csatlakozott hozzá. A szekér hátuljánál kibontotta az erszényét és gyorsan átpörgette az érméket. 3 aranya, 9 ezüstje és 25 vasa volt.
– Rendben, ezzel kihúzom egy jó darabig – nyugtázta, majd visszarejtette a kaftánjába. Ügyet sem vetve arra, hogy a pénz értékével, nagyon is tisztában volt.  A hátizsákot bedobta a szekérbe, aztán a könyvekkel együtt felpattant a bakra. A szekér döcögve elindult, ahogy a két ló nekiveselkedett az útnak.
– Maga mivel foglalkozik Agga? Kereskedő? – kérdezte, miközben ujjával a könyv sarkát matatta.
– Kereskedő? Nem! – felelte nevetve. – Sok mindennel foglalkozom. Most éppen, információkat gyűjtök egy, bizonyos dologról.
– Akkor... – kicsit közelebb hajolt és bizalmasan kérdezte. – Netalán kém?
– Hát – Agga nevetett – nem éppen. Tartományi professzor vagyok.
Mint kiderült, Agga beszámolójából, a tartományi professzorok nem egy tudományágra specializálódnak, hanem az ismereteik meglehetősen szerteágazóak. Tudománnyal és mágiával is foglalkoznak egyaránt. Ahogy kivette a szavaiból, egyenesen az a dolguk, hogy a világon mindenről tudjanak.
Magában mulatságosnak tartotta, hogy a sors két ennyire különböző embert sodort egy szekérre: őt, aki olyan akár egy üres lap, és Aggát, aki egy könyvtárnyi tudással bír.
Kellemes útitársnak bizonyult, kifinomult modorral, és szemernyibtolakodó hajlam nélkül.
Így ő, akinek még neve sem volt, hamar megfeledkezett arról, hogy milyen ingoványos helyzetbe is került, együtt nevetett útitársával, hallgatta a történeteket, amit az megosztott vele. Hol útjairól, hol a környező településekről, mende-mondáikról.
Egy versike különösen megtetszett neki, Agga azt állította, ó, akára világ kezdete, de még a gyerekei is szívesen mondogatják.
Így szólt:

Napnak fia hegyre ment,
Társait keresni
Kit ott lelt,
Nem volt más mint, Égfi

Holdnővér fák rejtekében rájuk várt
S ajándékul holdfényből varr ruhát.
Volt még testvérük, Földnek lánya
őt Víz fia már régóta várja.

Összegyűlnek mind a testvérek,
amikor a becstelenek felzendülnek.
Virágzást hoz, föld és víz gyümölcse, de
rajtuk áll, hogy áldás, vagy bukás lesz-e.

– Ez a versike annyira beleépült a köztudatba, hogy aratáskor, szüretkor is gyakran eléneklik. Olyan fohászként a bőségért – folytatta Agga.
– És a Föld lánya találkozott már a Víz fiával? – kérdezte elviccelve.
– Nem, tudomásom szerint még nem. Történetesen, a Víz fiát személyesen is ismerem – felelte a férfi és rákacsintott.