Lance x Keith One-shots (Voltron) /folyamatban/

Biztos pont az Univerzumban

- Keith! - fordul felé Lance nagy elhatározottsággal és olyan rezzenéstelen tekintettel, hogy ha az ember kicsit is ismeri Lance Charles McClain-t, akkor tudja, hogy most valami igazán komoly dologról lesz szó. Keith tudja. Összevont szemöldökkel emeli fel tekintetét szobája egyik szekrényének tartalmának matatása közben.

- Töltsd velem a karácsonyt! - áll elő az ötlettel Lance.

Október eleje volt. Keith sosem ünnepelte igazán ezt a hagyományt, valójában nem nagyon volt kivel, miután kiköltözött az árvaházból. Nem is nagyon szerette ezt az egész feleslegesen túlspilázott és giccses alkalmat. De Lance tipikusan, azaz ember, aki már októberben az „All I want"-ot énekli, és az őrületbe is kergetné vele Keith-et, ha nem mindig, kivétel nélkül neki címezné a refrént. Persze általában nem szívesen mutatja ki, hogy bármennyire is élvezné, de titkon minden alkalommal elérzékenyül. Annak ellenére is, hogy milyen kínos tud lenni egy pasi, aki a plázában halál lazán karaokézni kezd az üzlet közepén, majd beharapott ajakkal, pár csábos szemöldökhúzással és egyik kezét csípőre téve őrá mutogat akárhányszor, amikor csak meghallja az említett számot... És látva, hogy ez a fiú milyen nagy jelentőséget tulajdonít ennek az egésznek, hogy mennyire komolyan áll ehhez az egyszerű kérdéshez, kissé elmosolyodik, majd halkan felkuncog.

- Oké - bólint rá végül, majd visszafordul, hogy megkeresse azt a maradék néhány holmit, amiért átjöttek hozzá.

Lance-t először akkora öröm járja át, hogy akarva-akaratlanul is diadalittas mosolyra húzódik a szája. Azonban hamar eszébe jut, hogy ezzel még nem jött el az ünneplés ideje, így gondolatban megrázza a fejét, hogy összeszedje magát.

- Nem, nem értesz - jelenti ki és megragadja a fiókban kutató barátja egyik kezét, hogy újból csak rá figyeljen - Még nem fejezte be.

Keith, ahogy fejét a kezét szorongatóra kapja, szemeivel értetlenül oldalra pillant - Bocsi...

- Gyere el velem Európába karácsonyozni - bukik ki a lényeg, amire Keith szemöldökei meglepetten futnak fel - Azaz, hogy nem pont karácsonyozni, mert azt a családommal fogjuk tölteni Kubában, és csak utána utaznánk el... - fejti ki jobban kissé eltöprengve, mégis olyan természetességgel, mintha csak az időjárásról csevegne. Keithnek szinte szóhoz sem jutva kerekednek ki szemei, és nagyokat pislogva próbálja feldolgozni a hallottakat. Hogy elutazzon vele Európába az egy dolog, de hogy a karácsonyt az ő családjával töltse... Még sosem látta Lance családját, csak a nővérét, Veronicát ismeri valamennyire. És ráadásul úgy tudja, hogy Lance még el sem mondta nekik a kapcsolatukat.

- Még nem tudom pontosan mennyi időre és hogy hova, de abban biztos vagyok, hogy olyan helyre kell mennünk, ahol van hó! - folytatja most már magáról megfeledkezve, gyermeki izgatottsággal és hatalmas mosollyal - Építhetnénk hóembert és csinálhatnánk hóangyalt, aztán hógolyózhatnánk és szánkózhatnánk is! - imitálja nagy gesztusokkal a most felsorolt tevékenységeket - Tudod, mint a filmekben! - ötletel elragadtatva, hiszen ő maga még sosem látott élőben havat, de már régóta vágyott rá, hogy megtörténjen. - Vicces belegondolni, hogy mennyi furi űrlényt - ujjával csápokat utánoz - és high-tech robotot, meg ilyeneket láttam már, de havat... - állához emeli egyik kezét - még nem - állapítja meg szűk szemekkel elgondolkodva.

- De hiszen... te még nem is szóltál nekik rólunk... - néz rá Keith értetlenül.

- Mi? Ezt honnan veszed? Persze, hogy szóltam nekik! Szerintem ők előbb tudták, hogy együtt vagyunk, mint te! - nevet nagyot a saját viccén és poénból elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkánál.

Erre Keith tekintete bepárasodik és kétségbeeset arccal néz rá a másikra.

- Keith? Jaj, Keith, ne haragudj! Ez csak egy ártatlan vicc volt, nem akartalak kinevetni... - ijedten kap a szipogó fiú kezeihez, és szorosan tenyere közé fogja őket.

- Hm-hm... - rázza meg a fejét Keith és lágy mosollyal tekint fel az előtte álló fiúra - Nem az. Én csak nagyon hálás vagyok - pillant le, közben megcsókolva az övét közrefogó két kézfejet.

- Ahh, jesszus Keith! - sóhajt nagyot és hatalmas kő esik le a szívéről - Olyan sokszor megbeszéltük már, hogy ha érzel valamit, akkor az előtt szóljál, hogy az kirobbanna belőled és a frászt hoznád rám - dörzsöli meg orrnyergét zaklatottan.

- Ne haragudj... - süti le szemeit bűnbánóan és úgy bújik a másiknak a mellkasához, mint aki menedéket keres. Ilyen helyzetekben Lance szíve mindig hevesen dobogni kezd, amit repdeső pillangók követnek a hasában. Keithnek kifejezetten korán fel kellett nőnie, tekintettel az árvaházban töltött gyerekkorára, valamint a sivatagban egyedül leélt évekre. Nem sokan gondoskodtak róla ez idő alatt, nem meglepő tehát, hogy mennyire idegen számára, ha azt tapasztalja, hogy valaki őszintén törődik vele és feltétel nélkül szereti. Szóval ezek a pillanatok, mondhatni olyan ritkák voltak eddigi életükben, mint lakatlan bolygón a tömegverekedés.

- Oh, Keith... - suttogja Lance, és elérzékenyülve szorítja erősen magához a fiút. Hála neki, tanúja lehet az ártatlanság és a sebezhetőség olyan megdöbbentően nyílt felvállalásának, egy általában magának való és kemény embertől, mely az ő személye iránt tanúsított mély bizalmat követel. - Semmi baj, semmi baj - duruzsolja fülébe mély baritonnal Lance, közben barátja haját simogatja - Nagyon büszke vagyok rád.

Mivel utóbbi mondatára nem érkezik semmilyen reakció, ezért vállainál fogva finoman eltolja magától a fiút, közben mélyen a kegyetlenül megkapóan csillogó szemekbe néz. Két kezét a vele szemben lévő arc két oldalára helyezi - Ugye tudod? Tudod, hogy mennyire büszke vagyok rád, igaz? - összehúzott szemöldökkel, komoly tekintettel néz rá.

Ettől Keith szemébe csak még több könny szökik - Tényleg? - suttogja, szinte alig hallhatóan.

- Tényleg - bólint határozottan. Ahogy lassan elvesznek egymás tekintetében, lélegzetvételeik mélyek és lassúak lesznek, ajkaik kissé szétnyílnak, majd forró csókban részesítik egymást. Ez a csók heves, megkönnyebbült és hálás. Hatalmas felszabadultságot okoz bennük, elevenebbnek érzik magukat, mint valaha.

Nehéz szavakba önteni az érzést, amikor rájön az ember, hogy olyan felbecsülhetetlen személyre talált, aki mellett Lance-nek nem kell gondolkodnia, hogy hogyan nyűgözze le, hiszen biztos benne, hogy Keith önmagáért szereti őt, és aki mellett Keithnek nem kell tartania magát, erősnek lennie, mert tudja, hogy Lance-re az életét is rábízhatja. Tudni és elfogadni a másiknak a hibáit, és nem rettegni egyfolytában attól, hogy mi lesz, ha kiderülnek. Ez volt az, ami Keith lelkét igazán megérintette kapcsolatuk során. Figyelmesen bánni a másikkal, őszinte érdeklődéssel fordulni felé és érezni, hogy számítasz, Lance pedig emiatt tartja magát hihetetlenül szerencsésnek a kapcsolatukkal.

E pillanatokban, amikor ilyen forró és puha ajkak ekkora öröm és elevenség közepette találkoznak, ott megszűnik a világ és csak a vak érzékek gazdag mámora létezik, csak az a két feszültséggel teli test érintkezése, a felhevült arc puha tapintása, a finom tincsek textúrája a közéjük szaladó ujjaknál. Amikor tüdőjébe veszi azt a levegőt, amely pár másodperce még a másikat járta át, amikor orrába szívja a másik testének émelyítő aromafelhővé alakuló molekuláit, és érzik, hogy vágyaik egymásban találkoznak... Innentől kezdve kerül a világ kívülre, ők pedig belülre, oda, ahova senki sem tudhatja a befelé vezető utat. Ez az ő menedékük, az egyetlen biztos pont az univerzumban.

Tudom, tudom, kissé sokat ugrálok az időben össze-vissza, ugyanis Keith itt még nem utazott el Kubába Lance-el, a korábbi fejezetekkel ellentétben. 😅 Ha kicsit több fejezet lesz és jobban összeáll a sztori, amit kitaláltam, akkor újrarendezem a részeket. Remélem azért tetszik majd ez kis iromány <3<3<3