Lance x Keith One-shots (Voltron) /folyamatban/

Tengerpart

Kicsit később érkeztek meg és a kipakolás is tovább tartott, mint azt gondolták volna, nem beszélve a McClain család tagjainak szívélyes fogadtatásáról. Szó szerint órákra lefoglalták Keith-et és annyi kérdéssel bombázták, hogy néha azt sem tudta merre kapja a fejét. Valószínűleg még sosem beszélt egy huzamban annyit, mint most és még sosem kapott ekkora, bensőséges figyelmet. Először kellemetlennek találta a helyzetet és inkább faggatásként élte meg, de ahogy szép lassan leültették egy már rég megterített, jó előre ételekkel kirakott asztalhoz, majd ahogy kíváncsian körbeülték őt, valahogy nagyon családiasnak és meghittnek kezdte el érezni a szituációt.
Lance szinte végig felhúzott orral, kissé duzzogva ácsorgott egyrészt azért, mert háttérbe lett szorítva az új jövevény miatt, másrészt, mert ezzel egyetemben kisajátították az ő barátját, akivel már ma sok terve lenne. Végül már nem bírta tovább türtőztetni magát és karját megragadva elrángatta a közben szüntelenül szabadkozó fiút, mondván, hogy muszáj megnézniük a partot mielőtt még besötétedik. Biztos, hogy a gyerekek már indultak is volna utánuk, hogy ha nem száguldanak el olyan gyorsan Lance vezetésével. Nem is vittek magukkal semmit, csak egyenesen bepattantak a régi családi terepjáróba. Lance alighogy elfordította a kissé megviselt és zajos gép kulcsát, már szinte egyből rá is taposott a gázra, hogy nagy lendülettel meginduljanak.

- Wow! - hőköl hátra meglepetten az eseményekkel csak sodródó fiú - Még jó, hogy nem így vezetsz pilótaként... - jegyzi meg kissé jelzésértékűen.

- Most sietünk. - vágja rá ellentmondást nem tűrően és olyan komoly tekintettel, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha Lance-ről van szó. Ugyanis a komolyság maga elég ritka jelenség ennél az általában szórakozott és laza srácnál.

- Oké - bólint rá megadóan Keith, aztán fejét érdeklődve fordítja a mellettük elsuhanó táj felé.

- Meg amúgyis már nagyon rég vezettem autót - dörmögi orra alatt kissé sértetten - Főleg Matildát. Nem mai csirke már, szóval érteni kell hozzá, hogyan működik.

Keith elmosolyodik látván barátja tipikusan, de mégis aranyosan sértődékeny oldalát, és hallva a kis históriát a családi kocsiról. Úgy tűnik itt még a járművet is családtagként kezelik. Ekkor a mosoly kissé elhalványul. Neki sosem volt meg mindez...
De képzeletben megrázza a fejét és összeszedi magát, mert nem akarja Lance kedvét letörni. Tudja mennyire várta, hogy itthon lehessen. És Keith lesz az utolsó, aki ezt elrontja, sőt bármit megtesz azért, hogy ezt a pár napot senki és semmi más se ronthassa el. Jelenleg ez az egyetlen, ami számít.

- Ez az! Ez az! Ez az! - hangzik fel körülbelül húsz perc múlva a volán mögött fészkelödőnek izgatott hangja.

Keith felócsúdik a merengésből és az eddig ellenkező irányba tekintő fejét gyorsan Lance felé fordítja.

- Pont jó! Még jobb is, mint amire számítottam! - türelmetlenül nézi a tengerpartot, ahogy leparkol Matildával a homokban. Nagy és heves kézmozdulatokkal tekeri a kormányt, majd húzza be a kuplungot és állítja le az autót. Szinte feltépi az ajtót és a kulccsomót az ülésre dobva a víz partjára szalad. Keith szótlanul mosolyogva száll ki, majd karba tett kezekkel dől neki a jármű ütött, kopott oldalának. Csöndben figyeli barátját.

A langyos tengerparti szél játszi könnyedséggel kap bele Lance barna tincseibe, végig simogatja arcát és ruhái alá bújva magasra emeli azokat. A fiú csukott szemmel és széles mosollyal élvezi. Nagyot szippant a friss, enyhén sós levegőbe. Ahogy felnyitja pilláit szeme elé tárul a narancssárga és a rózsaszín árnyalataiban pompázó naplemente. A fehér, bolyhos felhők lomhán úsznak tova a horizont peremén, ahol a víz összeolvad az éggel. A végeláthatatlan tengernek felszínén kacagva bukdácsolnak a fehér hullámok és a fodrozatok tetején fehéren szikráznak a nap utolsó sugarai. A távolban kissebb madárraj keringőzik a világnak e hatalmas szinpadán. Lance ledobja lábairól papucsát és megérzi talpa alatt a meleg, finom kis szemcsék selymes textúráját. Mindeközben valami olyan nosztaligus érzés járja át, valami olyan megrázó és velős érzés, hogy szinte beleborzong. Itthon van. És minden olyan, ahogyan annó itt hagyta. Pont ugyan olyan a napnyugta, ahogy az emlékeiben midvégig élt. Ennek a ténynek a tudata megnyugtatja, hatalmas kő esik le a szívéről. Ez az a kő, amit ha már túl régóta hordoz az ember, idővel el is felejti, hogy ott van. És csak most veszi észre, most hogy már nincs többé, hogy mennyire könnyebb a létezés. De talán a legszebb ebben a pillanatban nem is az előtte elterülő megannyi narancsos, rózsás tónusban egzisztáló világ. Hanem, hogy itt van az, akinek ezt mindennél jobban meg akarta mutatni. Széles mosollyal fordul hátra Keith felé.