A tiltott kívánság

IX.

Még mindig éreztem a nyelvem hegyén a narancsos-fahéjas tea ízét, amit Lakheszisz megitatott velem mielőtt belefogtunk a mai gyakorlatokba.

Visszaküldött a buborékba még egy kis időre elmélkedni, de viszonylag hamar kirendelt onnan – lehet félt, hogy megismétlődik a korábbi eset, amire még mindig kerestem a válaszokat, de Lucas mintha felszívódott volna.

Legalább a faluban lévő ritmust sikerült felvennem és kezdtünk Zanderrel is újra jóban lenni vagy legalábbis igyekeztünk nem szétmarni egymást. Egyszer fenn, egyszer lenn éreztem magamat, amikor vele voltam.

Most éppen a tóban álltunk egymással szemben Lakheszisszel és azt tanította, hogyan vonjam az uralmam alá a vizet. Ez volt a harmadik óra, hogy ezzel próbálkoztunk és még mindig gyötrelmesen ment. Mikor sikerült egy apró adagnyi vizet kiragadnom a hatalmas tóból, megvadult a folyadék halom és mindketten csuromvizesek lettünk. Lakheszisz szerint azért, mert csapong az elmém és nem elég nyugodt, ezért nem tudok kellően koncentrálni a feladatokra.

Ahhoz, hogy megnyugodjak légzőgyakorlatokat kellett elvégeznem.

Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj.

Ez sokszor működött, legalábbis pár perc erejéig.

Miután egy újabb adag víz hullott vissza a tóba, idegesen túrtam a hajamba.

– Tisztítsd ki az elmédet Emma! Még nem csaponghat, majd, ha gyakorlott leszel maximum akkor, de azon esetekben is arra kell figyelned majd, hogy a víz ne vegye át fölötted az uralmat! – szidott meg Lakheszisz.

– Nem olyan könnyű az! – vágtam vissza nyugtalanul.

Lakheszisz erre csak a fejét rázta, majd sebesen mellettem termett, alig tudtam reagálni. A víz alá nyomta a fejemet, még levegőt sem tudtam venni. Belesikítottam a tóba ezzel értékes oxigént veszítve. Küzdöttem és küzdöttem, de a néni olyan vasmarokkal fogott, hogy már tisztán láttam magam előtt, hogy nekem végem, pedig alig telt el pár nap mióta itt vagyok. Sosem hittem, hogy egy néni fog kinyírni.

A sors fintora.

A víz ragyogni kezdett. Nem tudtam, hogy csak hallucinálom vagy ténylegesen kék fénnyel világít körülöttem a tó. Kinyújtottam a jobb kezemet a fényesség felé és belemarkoltam. Ekkor még erősebb lett a ragyogás, be kellett csuknom a szememet miatta, majd pár perc elteltével arra eszméltem, hogy újra kapok levegőt és örvénylik körülöttem a tó vize.

Lakheszisz szemében meglepettség tükröződött.

Valaki vagy valami más irányította a testemet, ugyanis úgy idomítottam a körülöttem lévő folyadékot, akár egy mester. A víz polip csápok alakjában örvénylett körülöttem, amikkel Lakheszisz felé nyúltam. Ő jégdarabokkal próbálta kivédeni a támadásaimat.

Mérhetetlenül nagy dühöt éreztem, mintha több ezer éve utálnám a velem szemben lévő nénit.

– Emma – kiabálta Lakheszisz. – Hagyd abba!

Én viszont hiába szerettem volna eleget tenni a kérésének, az a valaki vagy valami nem akart az öregasszonyra hallgatni.

Kihasználtam, hogy védtelen és az egyik csápot a dereka köré tekertem, majd magam fölé emeltem a nénit, aki küzdött, de teljesen feleslegesen, mert ebben a pillanatban sokkal erősebb voltam nála.

Amíg az egyik kezemmel a vízből kreált polipkarra összpontosítottam, addig a másikkal egy hatalmas jégdarabot készítettem, amit azonnal készültem elhajítani. Ám mielőtt ezt megtehettem volna, kipattant az ajtó, amin át a tóhoz lehet jutni és két idős hölgy robogott be. Az egyik megolvasztotta a kezemben lévő jégdarabot, a másik pedig levegővel kettévágta a polipkaromat, majd elkapta a zuhanó Lakhesziszt.